Megalakult Németország harmadik nagykoalíciója. Ez is mutatja, hogy a jobboldal és a baloldal összefogása ritka jelenség az ottani nagypolitikában, de nem példa nélküli. Viszont tény, hogy valahányszor sor került rá, az nagy lendületet adott nem csak a gazdaságnak, hanem a közállapotok látványos és szerves modernizációjának, a társadalmi kiegyezésnek is.
Az 1966-os, Kurt Georg Kiesinger kancellár fémjelezte kétpárti (CDU/CSU–SPD) kabinetben tárcát kapott az a Willi Brandt, aki megnyerte a következő választásokat, és megváltoztatta az akkori NSZK nemzetközi helyzetét. Kinyitotta országát a világra, s a világot meggyőzte arról, hogy ez a Németország valóban nem fog visszatérni szörnyű múltjához. (A véletlenek szimbolikája folytán a CDU és SPD mostani koalíciós megállapodása gyakorlatilag napra egybeesik a politikus születésének századik évfordulójával.)
A következő nagykoalíció 2005-ben már Angela Merkel nevéhez fűződik, s arról vált híressé, hogy folytatta a megelőző baloldali kormányzat Agenda 2010 nevű reformprogramját, s ezzel Németországot nem csak megóvta a 2008-ban kiteljesedő válságtól, de vitathatatlanul az unió vezető gazdasági és politikai nagyhatalmává tette.
Idén a jobboldali-konzervatív CDU történetének egyik legnagyobb választási támogatottságával vonulhatott be a parlamentbe, miközben a szociáldemokraták egyik legrosszabb szereplésüket tudhatták maguk mögött. Mégis: Merkel nagyvonalúan ugyanannyi tárcát engedett át a baloldalnak – hatot – amennyi saját pártjának jutott. A nyilvánvalóan jobboldali választási fölényt a szövetséges CSU-nak átadott három további tárcával juttatták érvényre. Ám az mégis egyértelmű, hogy az SPD kulcsszerepet fog játszani az ország elkövetkező négy évének történetében.
Ehhez persze olyan, az ideológiákon és a korábbi kampányok csatározásainak emlékén túllépő bizalomra van szükség, ami jelenleg páratlan Európában, sőt világviszonylatban sem jut eszembe hasonló aktuális példa. Ez azt türközi, hogy nem csak az alapvető elvekben, hanem a részletekben is a két nagy német párt bizony egyetérteni létszik. Igen, hangsúlyozzák az elemzők: a baloldal némileg Európa-pártibb, a jobboldal számára viszont a liberális gazdasági racionalitás az elsődleges. Ám ha közelebbről megnézzük e pártok programjait, akkor azonnal nyilvánvaló lesz, hogy a liberális gazdasági racionalitást a német konzervatív jobboldal nem egyszerűen Németországtól várja el, hanem egész Európától, mégpedig az unió érdekében. E tekintetben jobb- és baloldal között ott nincs különbség.
Perspektivikusan ebből fakadhat majd egyébként az SPD legtöbb eljövendő problémája is. Már az előző nagykoalíciós időszak is elsősorban Merkelnek és a jobboldalnak hozott sikert, az SPD 2009-ben gyengén szerepelt, s a 2009-2013-as időszakra ellenzékbe szorult. Mintha a CDU a közös kormányzások politikai előnyeit jobban le tudná aratni, mint a partnerpárt. Komoly kihívás lesz ez az SPD pártelnökének, a most alkancellári megbízatást kapott Sigmar Gabrielnek.
Talán ezzel magyarázható, hogy kormányzati szerepéléséért cserében az SPD számos olyan újításhoz ragaszkodott, melyek alapján a „modernitás pártjaként” tekinthet majd rá az utókor. A miniszteri és államtitkári pozíciók közül összesen tizenkilencet kapott a baloldal, ezekből tizenkettőt nők töltenek be, férfiak csak hetet. Ursula von der Leyen például az ország első női védelmi minisztere lett. Az etnikai integráció remélt sikerét pedig egy török származású hölgy, Aydan Özoğuz kinevezése előlegezi meg, ő ma a bevándorlásügyi miniszter. (Persze mindjárt hozzátehetjük: Franciaország és Olaszország megelőzte ebben a németeket; az SPD most csak az ő példáikat követi. Nicolas Sarkozy elnöksége idején a François Fillon-kormány igazságügy-miniszterét Rachida Datinak hívták, a mostani Enrico Letta-kormány integrációs minisztere pedig Cécile Kyenge; mindketten Afrikából elszármazott szülők gyermekei.)
A magyar kormány szempontjából minden bizonnyal kellemetlen jövőt hoz a 2013-es német választási eredmény, s a most debütált nagykoalíció. Nem csak azért, mert kormányzati pozícióból a német baloldal nagyobb nyomást tud majd gyakorolni, s kritikusabb magatartásra hangolni jobboldali partnerét, de azért is, mert az eddigi berlini európai és emberjogi elkötelezettség most nyilvánvaló nyitási és az eddigieknél hangsúlyosabb modernizációs szándékkal egészül ki, ami egyetlen olyan kormánynak sem jó hír, mely a múltban keresi jövője igazolását. Márpedig az Orbán-kormány, a maga egyedülálló módján, nagyon is ilyen.
