Az apró – tengeri kijárattal nem rendelkező – állam mások számára is gondot okoz. 1991-es, a volt Jugoszláviából történt kiválását követően csak úgy tudott ENSZ-tagságot szerezni, hogy engedett a görög követelésnek, és nem Macedónia, hanem a „Macedónia Volt Délszláv Köztársaság” faramuci névvel csatlakozott a szervezethez. Mindazonáltal Athén sikerrel akadályozta meg 2008-ban Macedónia felvételét a NATO-ba, mert az ország már nem volt hajlandó további kompromisszumokra, ráadásul nemzeti zászlaján egy olyan „napkorong” (a vergina) imitációja tűnt fel, amelyet a görögök saját múltjukhoz tartozó egyedülálló szimbólumnak tartanak.
A macedónok vitája Görögországgal olyasmiről folyik, ami számukra történelmileg igazolhatatlan: a mai északgörög tartománytól, az egykor a nagy makedón király, II. Philipposz (Fülöp) és annak fia, III. Alexandrosz (azaz Nagy Sándor) hazájától vették kölcsön nemcsak nevüket, de állami jelvényeiket is. Nyilvánvalóan teljességgel alaptalanul.
Bolgár vonatkozásban viszont a viszályt, amely nem először állítja szembe a macedónokat Szófiával, nagyon is valós ok táplálja: a közös bolgár kulturális és etnikai identitás.
A macedónok nyelve és kultúrája ugyanis bolgár; területüket az első és második Balkán-háború során (1912, 1913), azaz pont száz esztendeje szakították ki – nacionalista és geopolitikai szándékoktól vezérelve – Bulgáriából, s csatolták a Szerb Királysághoz, majd 1945 után a titói Jugoszláviához. A terület azóta sajátos fejlődésen ment keresztül, etnikailag színesebb lett, hisz nagyon sok albán települt le ott, de a többség etnikailag vitathatatlanul továbbra is macedónnak számít.
Érdekes kérdés, hogy a lakosság ma, amikor szabadon választhatja meg államiságát, miért nem hajlandó a száz évvel korábban teremtett realitásokon túltenni magát? A válasz egyszerű, bár a bonyolult balkáni viszonyok hűen tükröződnek benne. A mai macedón elit lényegében büszke az ókori görög Makedóniához kötődő kitalált történelmére, azonosul azzal a világpolitikai szereppel, amit két és fél ezer évvel ezelőtt Nagy Sándor betöltött. Egyidejűleg élvezi azt a kitüntetett szerepet is, amit a relatív független államiság nyújtott számára a múltban, s ami lehetőségeit ténylegesen is megsokszorozta 1991, azaz a valódi függetlenség elnyerését követően. Ha a mai Macedónia feladná szuverenitását, és csatlakozna Bulgáriához, fővárosa, Szkopje egy lenne a nem túl jelentős vidéki bolgár városok közül, s kénytelen lenne betagozódni egy olyan társadalmi valóságba, ami fejlettségben még ma is messze elmarad a korábbi délszláv viszonyoktól.
A helyzet furcsa paradoxona, hogy mind a bolgár, mind az aktuális macedón magatartásban ugyanaz a nacionalizmus munkál. Csak míg a bolgár egy korábbi történelmi sérelmet, az 1913-ban ellene indított szerb és román támadás következményeit próbálja korrigálni, addig a macedón álláspont a mai status quót védi, időközben keletkezett saját érdekeivel egyetemben. Tanulságos feladvány ez minden olyan ország számára, amely történelme során nagy területeitől és számos polgárától kényszerült megválni.
Bár a bolgár-macedón konfliktus tűnik – nem véletlenül – mélyebbnek és akutabbnak, ennek megoldása mégis egyszerűbb lesz, hisz az unió dél-keleti bővítési politikáját fontos gazdasági és még fontosabb biztonsági szempontok indokolják, így Macedónia felvételét lehet halasztgatni, de nem a végtelenségig.
Más dimenzióban zajlik viszont a görög-macedón vita, elvégre nem csak Athén tekinti sajátjának az ókori makedón kultúrát és a terület egykori történelmét, hanem deklaráltan egész Európa is. Igaz, az athéni álláspontot gyöngíteni látszik az az alpári nacionalizmus, amivel maguk is birtokolni és kisajátítani próbálják Nagy Sándor örökségét, de az tény: az európai öntudat és geopolitikai öndefiníció, mi több, az európai narratíva szerves részévé vált mindaz, ami e területeken évezredekkel korábban lezajlott, s ha erre a mai Macedónia kizárólagos igényt jelent be, azzal nem csak a görögök, de az unió többi polgára sem fog egyetérteni.
