Amióta Barack Obama elnök bejelentette: John Kerry demokrata szenátort, a szenátus külügyi bizottságának elnökét kérte fel a külügyminiszteri posztra, gyakorlatilag mindenki azt találgatja: vajon miben különbözhet majd az amerikai érdekek érvényesítése a következő négy évben az előző ciklustól? Hogy valaminek változnia kell, azt mindenki kész tényként kezeli, a változás mibenlétét és mélységét illetően azonban eltérnek a vélemények.
Amerika előtt számtalan megoldatlan probléma áll; az, hogy ki mit tekint prioritásnak, már el is dönti, milyen magatartásbeli módosítást és stratégiát tekint kívánatosnak. Számos elemző úgy gondolja, Hillary Clintonnak megvolt a maga számítása politikai jövőjét illetően, amely nem 2012-ben fejeződött be, hanem csak 2016-ban fog elkezdődni. Külügyminiszteri tevékenysége csak alkalom volt, hogy aktív politikusként is megmutassa magát, de szándékai láthatóan feloldódtak azon elvárásokban, amelyeket Obama elnök fogalmazott meg.
Kerryt sokan függetlenebb figurának tekintik, aki most érte el politikai zenitjét, így e négy esztendőben próbál majd érvényt szerezni mindannak, amivel beírhatja nevét a történelembe. Ha ez igaz – reménykednek az arabbarát szakértők –, akkor a hír egyáltalán nem jelent sok jót Izrael számára.
Gyakorlatilag valamennyien úgy gondolják, Clintont korábbi, New York-i szenátori időszakából fakadó kötődése az Izraelt támogató amerikai lobbyhoz már eleve elfogulttá tette a közel-keleti konfliktusok megítélését illetően. Viszont a külügyi bizottság elnökeként és Obama titkos megbízottjaként végzett feladataiban Kerry számos iszlám vezetővel alakított ki szorosabb kapcsolatot Egyiptomtól Szírián és Irakon át Pakisztánig, és ez Clintonnál eleve érzékenyebbé teheti őt az arabok ügye iránt. Ha ez így van, s ha a történet ennek megfelelően alakul a következő években, meglehet, hogy Obama, aki mindig visszafogta Clintont a nagyon látványos közel-keleti aktivitástól, most Kerry feltételezett óvatos részrehajlásait egy Izrael felé megértőbb politikával kényszerül majd kompenzálni. Mindennek valószínűségét persze csak azt követően tudjuk lemérni, ha lezajlanak az év eleji izraeli választások, s kiderül, ki is lesz a győztes.
A palesztinok felé nagy nyitást vizionáló izraeli baloldal átmenetileg persze megkönnyítheti majd Obama – és így Kerry – dolgát; leállnak a kelet-jeruzsálemi zsidó településbővítések, tárgyalások indulnak Ramallahhal, s esetleg még az eddigieknél is jóval hatékonyabban gyűrik majd le a Hamászt. Ne feledjük az izraeli politikai lét paradox furcsaságát: a tárgyalni és megegyezni kész ottani baloldal vívta mindig a legdicsőbb és legeredményesebb háborúkat az arabokkal (1948, 1956, 1967, 1973), míg a merev és nyíltan arabellenes jobboldal kötötte a leglátványosabb békéket velük, nem utolsósorban az 1979-es, Camp Davidben aláírt Begin–Szadat-megállapodás révén.
Nem véletlenül hangsúlyoztuk, hogy egy efféle fordulat átmenetileg könnyítheti csak meg Washington dolgát. Egy esetleg meginduló izraeli–palesztin egyezkedés ugyanis kompromisszumokat feltételez, márpedig a palesztin tömegek még egyáltalán nem készek elismerni Izrael létét, ami nyilvánvaló előfeltétele lesz minden jövendő kiegyezésnek. Ha a Palesztin Hatóság – a Hamászhoz hasonlóan – nem a zsidók tömeges kiirtását ígéri nekik, akkor elveszíti hitelét, pont úgy, ahogy gyakran megingott bizalmuk még Arafatban is, valahányszor tárgyalni kezdett Jeruzsálemmel. Mindkét eddigi intifáda végül azért tört ki, hogy Arafat ne kényszerüljön az Izraelnek tett tárgyalásos ígéretek betartására. E logika szerint lehet, hogy Kerry arabbarát jóindulata fogja megalapozni a harmadik intifádát.
És akkor még nem is beszéltünk Iránról. Az Obama által támogatott forgatókönyv ismert: szankciókkal egyre inkább fokozni a nyomást a perzsa vezetésre, amely végül engedni fog. Az elnök optimizmusát táplálja, hogy 2013. augusztus 3-án lezárul Mahmud Ahmadinezsád második elnöki ciklusa, tehát új államfője lesz Iránnak. Való igaz, az eddigi elnök felelőssége elvitathatatlan abban, hogy országának sikerült felborítania az erőegyensúlyt a térségben, ugyanakkor az sem vitás, hogy mégsem ő mondja ki soha az utolsó szót a döntésekkor, hanem a legfőbb vallási vezető, Ali Hamenei és a mögötte álló ajatollahok.
Ha Obama komolyan gondolta ígéretét, s nem hagyja atomfegyverhez jutni Teheránt, Kerrynek előbb-utóbb komolyan el kell majd gondolkodnia olyan megoldásokon is, amelyek egyelőre igen távol állnak az amerikai diplomáciától.
Mindazonáltal tény, hogy a John Kerry politikai elgondolásairól szóló eddigi elemzések gyakorlatilag csak a Közel-Kelet okozta kihívásokkal foglalkoznak. A jelenség arra utal, hogy mind az Egyesült Államokon belül, mind azon kívül a figyelem elsősorban e térségre összpontosul, s ez nemcsak a jövő feladatai vonatkozásában lesz orientáló, de a tekintetben is, hogy mi az, ami immár vitathatatlanul Obama első elnöki periódusának mulasztásai közé tartozik.
