Legyen akármennyire is egyoldalú, nem kiegyensúlyozott erőkre támaszkodó a mára újra kialakult szembenállás a demokratikus és nem demokratikus hatalmak, országok között, mégis jól érzékelhető, hogy sokak számára ismét szükségessé vált az érdekek – a nemzeti vagy éppenséggel a tömbérdek – újradefiniálása. Egyértelmű jele ez annak is, hogy újra dilemmák között élünk, s ha az embernek – vagy egy nemzetnek – választania kell, akkor dönthet jól és dönthet nagyon rosszul is. A rossz döntések – a magyar múlt számos példája igazolja – elsősorban azért bizonyultak katasztrofálisnak, mert aktoraik képtelenek voltak túltekinteni az aktualitásokon, a távlati érdekek szellemében újraalkotva a kormányzati stratégiát. Vagy éppenséggel – belátva alkalmatlanságukat – nem voltak hajlandók félreállni.
A londoni Chatham House által megjelentetett befolyásos International Affairs című folyóirat legutóbbi kötete (2014. május) pont a nemzeti érdek problematikájával foglalkozik. A számomra legérdekesebb tanulmány* szerzője, Jonathan Gilmore párhuzamot von az 1997 és 2010 közötti munkáspárti, valamint az azóta érvényesülő konzervatív koalíció „nemzeti érdek”-definíciója között, megállapítva, hogy míg az előző a belső feltételek stratégiai teljesítésének és a külső kötelességek morális vállalásának harmóniájára törekedett, addig David Cameron kormányát nem feltétlenül vezérli a moralitás érvényesülése, a jelzett harmóniára egyáltalán nem törekszik. Azaz, míg Tony Blair a nemzeti érdek szerves részének tekintette, hogy kormánya a demokrácia támogatása érdekében fellép a világ kríziszónáiban, addig Cameron számára az efféle dolog másodlagos, sőt politikailag mintha terhesnek is tűnne. Elég, ha – tegyük hozzá, Gilmore fejtegetését szem előtt tartva – a brit nagykövetség példátlan szenvtelenségére gondolunk, amivel a demokrácia lebontását szemléli Magyarországon. Nyilvánvalóan az Orbán Viktor és Cameron közötti furcsa, Európa-ellenes különalkuk feltételrendszere nem teszi lehetővé, hogy London – szigorúan a brit nemzeti érdekek szellemében – aggódjék a magyar sajtó szabadsága, a bírák függetlensége, az Alkotmánybíróság mozgásterének korlátozása miatt, pedig ezekre és az igazán aggasztó gazdasági állapotokra, valamint a kormányszintre emelt korrupció veszélyeire a City elemzői gyakorlatilag naponta felhívják a konzervatív kormánykoalíció figyelmét.
Ennélfogva nehéz felfedezni a logikát egy olyan politikában, amelyik – a globális világ feltételei között – saját nemzeti érdekeit nem az unió és az Egyesült Államok által közösen képviselt és garantált gazdasági és katonai térben látja, hanem egy olyan „nemzeti” elkülönülésben, melynek keretei között London az unión belüli pénzügy központi státuszát egyáltalán nem tarthatná meg. Más kérdés, ha Cameron csak populista és pártpolitikai szempontokat vesz figyelembe, ennek azonban vajmi kevés köze van nemzete érdekeihez.
Svédországban és Finnországban viszont ismét erőteljesebb hangot kaptak azok, akik azt ajánlják a politikai osztálynak, hogy legalábbis gondolkozzon el: nem volna-e jobb, ha csatlakoznának a NATO-hoz. Komoly aggodalmakat váltott ki ugyanis az orosz kormány azon törekvése, hogy újra kiszélesítse befolyási övezetét. A szovjet érában mindkét állam megőrzött valamit abból a függetlenségből, amit Kelet-Európa államai teljesen elveszítettek, de például Finnországnak eléggé limitált szövetségteremtési és katonapolitikai mozgástere maradt. Bár a NATO-ba való belépést mindkét országban referendumnak kell szentesítenie, s nagy valószínűséggel ennek támogatásához még most sem lenne meg a kellő szavazat, a Kreml ukrajnai viselkedése már megkongatta a vészharangot, és sokan a nemzeti érdek szerves részeként kezdik értelmezni az eddigi „tömbönkívüliség” feladását.
Alig két hete hunyt el a lengyel politika egyik legvégletesebben megítélt 20. század végi szereplője, Wojciech Jaruzelski. A tábornok háborítatlanul élt villájában 91 éves korában bekövetkezett haláláig, magas állami nyugdíjban részesült, de a közéletben nem vett részt. 1989 után egy efféle igény nyilvánvalóan az ő részéről sem merült fel.
Jaruzelski állt annak az 1981-es katonai hatalomátvételnek (rendkívüli állapot) az élén, amelynek során betiltottak mindennemű ellenzéki tevékenységet, és politikai szereplők, értelmiségiek, művészek ezreit internálták, sokakat le is tartóztattak közülük. Ezt követően a tábornok a kelet-európai szovjet típusú zsarnokság egyik megszemélyesítője lett.
Akik kevésbé ismerik a lengyelországi tényeket, nyilván elcsodálkozhatnak azon, hogy Jaruzelski nemrég lezajlott temetésén jelen volt a szabad és demokratikus Lengyelország két korábbi (Lech Wałęsa, Aleksander Kwaśniewski) és jelenlegi államelnöke (Bronisław Komorowski). Wałęsát egyébként 1981-ben a tábornok szintén internáltatta. Ott volt nagyon sok olyan vezető értelmiségi is, akik 1989-et megelőzően számtalanszor ültek börtönben, közöttük Adam Michnik. Alig néhány tucat szélsőséges, a magyarországi CÖF-rendezvényeken is fel-feltünedező tüntető igyekezett – egyébként sikertelenül – a gyászszertartáson botrányt kelteni, akiket azonban Daniel Olbrychski, a híres színész zavart haza igen keresetlen szavakkal.
Az egykor gyűlölt tábornok később úgy fogalmazott: 1. Ha 1981-ben parancsára nem lép fel a hadsereg, az országot megszállják az oroszok, s ez esetben komoly vérontásra került volna sor. 2. Az internált ellenzékiek, értelmiségiek, munkások védőőrizetbe kerültek, a rendkívüli állapot kihirdetésének és az azt követő eseményeknek tulajdonképpen nem voltak áldozatai, a megtorlás minimálisnak bizonyult, s csak a személyes szabadság bizonyos fokú korlátozása volt a célja, nem pedig a meghurcolás vagy megsemmisítés. Igaz, sokan évekig nem kaptak munkát, de az életük nem volt veszélyben. 3. Az ország elkerülte a teljes káoszt, az ipari termelést sikerült ismét beindítani. Mindez Lengyelország hosszú távú érdekeit szolgálta – fogalmazott a tábornok.
Az 1989-et követő demokratikus élet szereplői pedig elfogadták ezt az érvelést. Egyidejűleg elutasították, hogy napi hatalmi erőpróbában inflálódjék el az a kevés jó vagy szerencse, amit az 1989 előtti lengyel társadalom magáénak mondhatott. Már ez maga is – azaz a kollektív történet elfogadása és a személyes öncsonkolás feladása – a nemzeti érdek szerves része.
* Jonathan Gilmore: The uncertain merger of values and interests in UK foreign policy, International Affairs, Volume 90, Issue 3, 2014. május, 541–557.
