Az európai parlamenti választásokat követően sokan meglepődve állapították meg, hogy Románia azon kevés államok közzé tartozik, amelyekben nem hogy nem erősödtek meg a szélsőséges, unióellenes pártok, de lényegében efféle párt nem is létezik. Azt követően, hogy gyakorlatilag szétporladt az egykori Nagy Románia Párt, sem a parlamentben, sem pedig a parlamenten kívül nem szerveződött újjá olyan formáció, amely szélsőjobboldali vagy rasszista programmal tartós sikert érhetett volna el.
A magyar holokauszt 70. évfordulója alkalmából megrendezett hivatalos ünnepségek is alátámasztják, hogy bizonyos fokú változás következett be a nyíltan felvállalt attitűdökben. Egyrészt míg Magyarországon a hivatalos ünnepségek a hazudozás, a történelemhamisítás, sőt bizonyos esetekben a nyílt antiszemitizmus gátlástalan megnyilvánulásaitól váltak hírhedtté, addig Erdély-szerte komoly és megindító, tisztességes és felelős rendezvények sora állított emléket az Észak-Erdélyből elhurcolt 140 ezer magyar zsidónak. Román részről pedig a megemlékezések a történelmi felelősség tudata, sőt bűntudata, annak felvállalása jegyében zajlottak. Iaşiban például olyan emléktáblát avattak, mely egyértelműen utal az akkori román kormány súlyos bűnösségére. Ion Antonescu államfőt pedig egyértelműen fasisztának nevezi. Tessék ezt összevetni a Szabadság térre tervezett náci emlékművel. Ugyancsak itt kell megemlíteni, hogy nemrég hivatalos bűnvádi eljárás indult egy 1941-ben elkövetett, zsidók elleni tömeggyilkosság ügyében is, erre a háborút követő évtizedekben nem volt még példa Romániában.
Sokan mégis úgy gondolják, csalóka ez a kép, különösen, ha a romániai állapotokkal szemben a bukaresti média negatív példaként hozakodik elő a bevándorlást elutasító nagy nyugati demokráciák szélsőséges pártjaival (Franciaország, Nagy-Britannia, Hollandia stb.). Nem elegáns – teszik hozzá – könnyű revánsot venni így azok után, hogy az említett országok egyikében-másikában épp a korábbi nagyszámú romániai bevándorló keltett riadalmat, s korbácsolta fel az idegenellenességet. Ugyanis a román hétköznapokat is át- meg átszövi az idegenellenesség, még ha ez az indulat nem is szervezett magának pártot, mint néhol Nyugaton, vagy emelkedett kormánypolitikává a rasszizmus és a homofóbia mellett, mint a szomszédos Magyarországon.
Victoria Stoica politológus az egyik konzervatív blogon ekként összegezte véleményét a mai romániai helyzetről: „A jobboldali szélsőség ott van mindenütt: bennünk, napi szokásainkban, az állampolitikában, a vezető értelmiségijeink írásaiban és beszédeiben. Ugyan nincsen szélsőjobboldali párt a mai Romániában, de él bennünk valamilyen belső kényszer, mely megszüli a szélsőséges gondolatokat. Nyugat-Európában a gazdasági és társadalmi bajok segítik a szélsőséges pártok felemelkedését… nekünk, románoknak viszont nincs szükségünk efféle pártokra, hogy azok jelenítsék meg az elégedetlenséget. Mert a sértő, ócsárló stílus gátak nélkül, szabadon zúdul mindenfelől.”
E bírálatok hallatán érdemes eltöprengeni azon, mi rombolta szét azt a szélsőjobboldali kapcsolatrendszert, mely a 90-es években komoly, befolyásos szervezetekké állt össze a korábbi kommunista a párt és a titkosszolgálat, az ortodox egyház és a volt hadsereg társadalmi romjain. Nyilvánvalóan a posztkommunista erők már a rendszerváltás korai időszakában keblükre ölelték a korábbi diktatúra minden gazdátlanná váló hordalékát. És bár mondjuk a magyarellenesség igencsak fontos tartozéka volt e pártok társadalmi kommunikációjának, a tényleg szélsőséges gondolatok propagálását meghagyták e csoportocskáknak – így a Vatra Româniascănak –, később a Nagy Románia Pártnak, maguk pedig igyekeztek úgy feltűnni, hogy semmi közük mindehhez.
Bírálható és kockázatos magatartás volt ez, de nem kétséges: a nagy pártok nyíltan nem legitimálták a rasszista diskurzust, még ha tagjaik zöme olykor el is várta volna ezt tőlük. Kérdés, hogy így marad-e ez a jövőben is, vagy pedig a magyar példa e téren is ellenállhatatlannak bizonyul a Balkánon, s teret kap Romániában is. Ám ha jelen marad az az emelkedettség Romániában, amit Stoica és társainak szövegei korparancsként képviselnek, s ha tartósnak bizonyul az a tisztesség, amit az elit, még ha képmutató módon, mégis felvállal, s ami például lehetővé teszi, hogy a holokausztünnepségek tisztességesen zajlódjanak le, akkor ott nincs még elveszve minden.
