A francia politikai élet meghatározó jobbközép pártja, az UMP új elnökének megválasztása zajosabbra sikeredett a vártnál. A végeredmény vasárnapra tervezett kihirdetése közel másfél napot csúszott, s ezt követően is nagy bizonytalanságot okozott, hogy a két jelöltre, Jean-François Copéra és François Fillonra leadott szavazatok között mindössze 98 volt a különbség.
Pedig a két jelölt politikai súlya között volt némi különbség, ráadásul a vesztes, Fillon javára. Tíz évvel idősebb kihívójánál, több miniszteri tárcát vezetett, és Nicolas Sarkozy – hatalomra jutását követően – őt választotta miniszterelnöknek. Copé csak államtitkárságig vitte, és nem használt a volt köztársasági elnökkel fennálló viszonyának, hogy következetesen kimaradt, valahányszor Sarkozy szétosztotta a miniszteri posztokat. Igaz, közben megszerezte az UMP főtitkári pozícióját, de a közvélemény-kutatások a legutolsó pillanatig Fillon meghatározó fölényét mutatták.
Sokan úgy vélik, hogy a versenyt Copé javára maga Sarkozy döntötte el azzal, hogy a kisebb-nagyobb intenzitással augusztus óta folyó kampányban a mostani győztes mellé állt. Indoka, melyből nem csinált titkot, az volt, hogy mindenképpen a vesztésre állót támogassa. „Ha Fillon lett volna gyengébb, akkor neki szurkolok” – jelentette ki szűkebb körben.
Mindebből persze nem nehéz arra következtetni, hogy a nagy játékosnak vannak még tervei, s esze ágában sincs betartani ígéretét, amit az Élysée-palotából való távozását követően széles körben terjesztett: „Hátat fordítok a politikának, s visszamegyek ügyvédkedni.” A párton belüli megosztottság is arra utal, hogy a tagság tulajdonképpen elégedetlen azokkal, akik a volt elnök hagyatékáért versengenek, egy olyan erőskezű politikust szeretnének mozgalmuk élén látni, aki vitathatatlanul az első, egyben tudja tartani a pártot, és ismét sikerre viszi. Az UMP tagjainak ma már több mint kétharmada Sarkozyt akarja ismét, s nem titkolják: szívesen látnák 2015-ben visszatértét a pozícióba, hogy aztán 2017-ben ismét ő legyen a jelöltjük az akkor esedékes elnökválasztáson.
Alighanem Sarkozy sem gondolja ezt másként, különben nem a visszafogott Fillont vagy a Chirac-bébik tipikus megtestesítőjét, Copét engedi maga helyett ringbe szállni, hanem mindent megtett volna annak érdekében, hogy a sokkal fajsúlyosabb volt miniszterelnök, Alain Juppé lépjen előtérbe. Igaz, ez utóbbi szeretne megmaradni Bordeaux polgármesterének, semhogy belevesse magát egy olyan válságmenedzselésbe, amelyben ugyan eljátszhatná az UMP Mario Montiját, de – a háttérben mindig ott ólálkodó Sarkozy miatt – csak igen szolid sikerekkel.
A francia jobbközépen egyébként – a félelmek dacára – nincs se káosz, se valódi válság. Azaz csak olyan mértékben, amennyi feltétlenül szükséges Sarkozy visszatértéhez. Szemben a baloldallal, amely idén ugyan végre meghódította az Élysée-palotát, de ennél többre már nem tellett a képességekből. Sarkozy hihetetlen szerencséje, hogy a jelenlegi elnököt François Hollande-nak hívják, aki minden ízében saját ellentétének számít: öntelt, de nem bír semmilyen autoritással, az országot máról holnapra vezeti, a kudarcokért mindig másban keresve a hibát; nem érti a kialakult válság lényegét, ezért már elherdálta Franciaország kapacitásait, hogy egyedül kikecmeregjen abból. Nemzetközi víziója nincs.
Ami válságban van, méghozzá permanensen, évek óta tartóan, az a francia baloldal; Hollande a kész semmibe ült bele azt követően, hogy a mozgalom szembesülni kényszerült legnagyobb új keletű tragédiájával, Dominique Strauss-Kahn olcsó és mégis drámai politikai bukásával. DSK megmenthette volna a francia baloldalt, s az európai baloldalnak is új lendületet adhatott volna azt követően, hogy a brit Tony Blair maga is távozni kényszerült. Karizmatikus, tapasztalt, rámenős vezető volt, széles nemzetközi kitekintéssel és kapcsolatrendszerrel. Egyszóval közel sem olyan, mint Hollande…
Kedd hajnala, azaz Copé megválasztása óta érdemes ismét Franciaországra figyelni, s e figyelmet inkább Sarkozyre fókuszálni. Sokatmondó lesz, hogyan is alakul majd viszonya a Copéval szemben tábort gyűjtő Fillonnal, s még inkább magával Copéval, aki ma Sarkozy legodaadóbb hívének mutatja magát, de holnap talán már más terveket forgathat a fejében, s esze ágában sem lesz félreállni. Tény, hogy Copéban megvan az a populizmus, amit Sarkozyban oly sokan gyűlöltek, kérdés, megvan-e benne az a tehetség, politikai ösztön és spontaneitás is, ami miatt Sarkozy populizmusát oly sokan elnézték, sőt ma már meg is bocsátják.
