Egyetlen témát nem tudok mondani, amellyel az elmúlt négy - sőt több - év alatt ez fordítva történt volna. Lehet ezen szomorkodni vagy örülni, de ettől a helyzet nem változik meg. Így a politikai gondolatok elemzője is többnyire a föltálalt választékhoz van kötve. Nézzük ezúttal a függetlenség eszméjét!
Annyi bizonyos, hogy mind a retorika, mind a gyakorlati politika szintjén az ország szuverenitása középponti kérdéssé vált. Szuverén az, aki dönt, hogy Carl Schmittet picit korrigáljuk; a normatív föltevés szerint pedig szuverénnek lenni jó. A döntéshozót természetesen millió tényező korlátozza, befolyásolja, alakítja, de a döntést akkor is ő hozza meg. Lehet, hogy naponta kell változtatnia, igazodnia az úgynevezett realitásokhoz, a tényezőkhöz, a korlátokhoz, ám a lényeg ugyanaz: az igazodásról a döntést mindig neki kell meghoznia, ez az, amiből nem lehet és nem szabad engednie. A legfontosabb: fenntartani a meggyőződést, hogy dönthetett volna másképpen is.
Ez a függetlenség elemi, radikális, ontológiai értelme. S ez egyszerre érthető és átélhető is: ebben van a politikai zsenialitása és lefegyverző ereje. Hiszen mindannyian döntéshozók vagyunk, vagy legalábbis szeretnénk azok lenni, ha másként nem megy, álmainkban. Magyarország független: s ez pontosan azt jelenti, hogy úgy, ahogyan én is független vagyok. Tévedhetek, hibázhatok, lehetek következetlen, lehetek ostoba, lehetek akár rossz is: ez akkor is én vagyok, mert én döntök. Nagyon sok liberális egyszerűen nem veszi észre, hogy az egyéni autonómia fölmagasztalásától egészen egyenes és rövid út vezet a nemzeti autonómia mindenek fölötti értékének kimondásához. S ha a tradicionalista, vallásos konzervatívok valamit világosan láttak, akkor éppen ezt: az abszolút független egyén, akit sem hagyomány, sem vallás, sem előítéletek nem kormányoznak, nem a Kant által elképzelt erkölcsi köztársaság polgára, hanem az abszolút nemzeti szuverenitás ősmintája.
A függetlenség ontológiai rögzítése után két dolog történhet. Az egyik, hogy kultusz tárgyává tesszük. Ez nagyjából annak a végigélése, amiről az imént volt szó: csontig hatoló individualizmus; bizalmatlanság mindennel szemben, amiről föltételezhető, hogy befolyást akar gyakorolni fölöttem; s egy bizonyos fokú kétségbeesés, sőt, düh is amiatt, hogy a totális függetlenség voltaképpen elérhetetlen. A döntéseket én hozom ugyan, de mindig van okom gyanakodni, hogy akaratomon kívül engedelmeskedtem. Ez a kétségbeesés és düh olykor önpusztítóvá is válhat. Ha öngyilkosságba nem is hajszol, egyfajta öncélú, kultikus dacba, az elkülönülés és kivonulás, a lezárás és csak befelé figyelés önmagában és technikaként gyakran hasznos, idolumként azonban életveszélyes mániájába viszont annál inkább. A politikai függetlenségkultuszban ugyanezek a mozzanatok észlelhetők, azzal a csavarral, hogy a dolog logikájánál fogva az egymástól teljesen független (vagy erre törekvő) egyének egyetlen közös tevékenysége éppen magának a kultusznak az ápolása, ami azt jelenti, hogy az egyetlen közös politikai tevékenység kultusz lesz.
A függetlenség kultuszával a függetlenség kultúráját állítom szembe, amin persze nem valamiféle esztétikai kiművelést értek, mivel a merő esztétizálás is kultuszápolás. A kultúra mindig ott kezdődik, ahol az egyéniség egy részéről le tudnak mondani. Ott kezdődik, ahol megértik, hogy az abszolút autonómia, a totális szuverenitás illúzió; hogy történetünk esetleges, de nem kiszolgáltatott; hogy függetlenségünket legalább annyira kapjuk, mint amennyire szerezzük; hogy sorsunkat mások is alakítják, ráadásul pontosan azért, mert valamit kezdeni akarnak velünk. A megértés után kezdődhet a részvétel és a részvét. Ezt az igazságot a magyar más nyelveknél pontosabban láttatja: a bekapcsolódás valamibe mindig azzal jár, hogy az első pillanattól fogva fölvállaljuk az együtt szenvedés lehetőségét is, ahol az együtt szenvedés természetesen nem fizikai fájdalmat, hanem egymás terhének, mindenekelőtt létének az elviselését jelenti. Ugyanis nem a független és büszke egyének határozott céljai, ambíciói, érdekei, s még csak nem is elvei, hanem éppen mindezek hiánya teremt közösséget, amelyben csak esendő és egymástól függő egyének vannak. A függetlenség kultuszában tobzódó náci Németországgal élet-halál harcot vívó Britannia Beethoven Ötödik szimfóniáját teszi a győzelem, de egyúttal a sorsközösség jelévé is.
A függetlenség kultúrája azért kultúra, mert céltalan: így önmagának sincs kiszolgáltatva, nem kell abszolútummá tenni önmagát, s így végső soron nagyobb távlatokat nyújt, mint a kultuszba szorított függetlenség. Egy országnak vagy vezetőinek természetesen felelősségük, hogy a szuverenitást, a döntésképességet megőrizzék, amíg erre van fölhatalmazásuk; a kultusszá emelt függetlenség azonban lehetetlenné teszi, hogy részt vegyenek a függetlenség kultúrájában.
