A jó ellentéte a rossz, és nem a semleges, a pozitívé a negatív, és nem a nulla, a rombolásé az építés, és nem a semmittevés. A törékeny szó ellentéte viszont a törhetetlen, holott lehetne valami olyasmi, ami azt jelenti, hogy a dolog nemhogy nem törékeny, azaz nem árt neki, ha megpróbálják eltörni, hanem kifejezetten profitál belőle. Erre a fogalomra alkotta meg Nassim Nicholas Taleb, A fekete hattyú című sikerkönyv szerzője új könyvében az antifragilis szót.
A mindennapi nyelvben egy fogalom ellentétén általában azt értjük, ami a leggyakrabban áll vele szemben a hétköznapi életben. A nagy ellentéte a kicsi, és nem az átlagos méretű, de nem is a nulla, és még kevésbé a negatív méret. Az is gyakori, hogy egy fogalomnak a köznyelvben több ellentéte is van, például a rajongásnak bizonyos esetekben a közöny, máskor a gyűlölet.
A törékenységnek azonban egyetlen nyelvben sincs olyan ellentéte, ami azt fejezné ki, hogy valami kifejezetten nyer az őt érő durva, ártó szándékú hatásokból. Holott létezik ilyesmi is. Taleb szép példája a görög mitológia hidrája: ha levágják egy fejét, kettő nő a helyébe. A hidrának így a növekedéshez kifejezetten arra van szüksége, hogy ellenségesen bánjanak vele, vágják le a fejét. Ha békén hagyják, nem gyarapodik.
A hidra képzeletbeli lény, de az igazi biológiai életben is gyakori az ilyesmi. A baktériumok éppen attól válnak ellenállóbbá, hogy antibiotikumokkal támadjuk őket, és kialakítják a rezisztenciát. A biológiai evolúció fő mozgatóereje éppen az, hogy egy faj profitál az őt érő ártalmas hatásokból, és így válik jobbá, tökéletesebbé. Mindez nemcsak a fajokra érvényes, hanem már bizonyos szervekre is. Az izmok attól fejlődnek, ha terheljük, erőltetjük őket, legalábbis bizonyos határok között. Sőt, az emberi működésben is van ilyen. Egykori matektanárom azt mondta rám, hogy olyan vagyok, mint a kanalas orvosság: használat előtt felrázandó. Időnként meg is tette, és nem csak átvitt értelemben.
Az antifragilitás egy speciális fajtáját a pszichológusok Napóleon-komplexusnak vagy kisemberszindrómának is szokták nevezni. Az alacsony emberek, mint például Napóleon, gyakran túlkompenzálják a testmagasságuk miatt gyerekkorukban elszenvedett hátrányokat, az emiatt megélt kisebbrendűségi érzéseket, és éppen ezért lesznek kiemelkedően sikeresek. Maga Napóleon egyébként nem volt kirívóan alacsony: 167 centis, azaz pontosan akkora, mint egy átlagos átlag alatti magasságú ember.
Vannak emberek, akiknek alaphabitusuk, hogy szeretnek verekedni. A köznyelv bunyós gyereknek nevezi őket akkor is, ha már régen felnőttek. Egy igazi bunyós magát a verekedést élvezi. Ilyenkor nem bánja, ha ő is kap néhány nagyot, a lényeg, hogy a végén ő jöjjön ki győztesen. A kapott pofonokból merít erőt a verekedés folytatásához. Tipikusan antifragilis.
A bokszolók jól tudják: a boksz az a sport, ahol a győztest is nagyon megverik. Ahol nem kap a győztes is néhány méretes pofont, az nem verekedés, hanem verés. Amúgy a bunyósok az életben gyakran kifejezetten szelíd emberek, nem kötekednek, nem keresik a bajt, a vadság, az agresszivitás csak verekedés közben jön elő belőlük.
A bunyós habitus nemcsak a fizikai verekedésre vonatkozik, a szellemi életben is jelen van. Nemrégiben fiatal sakkozóknak, korosztályuk legjobbjainak tartottam előadást az emberi gondolkodás pszichológiájáról. Közben megemlítettem, hogy nagy sakkozó csak abból lesz, aki szereti a bunyót, és ezt sakkozás közben ki tudja élni. A csapat egyik edzője, aki nemzetközi nagymester, bár nem tartozik a világ élvonalába, szinte megvilágosodott: "Most értettem meg, miért nem lett belőlem nagy sakkozó. Mert nem szeretek verekedni!" Valóban, ő a "tudós típusú" sakkozó, aki mindig az objektíve legjobb, az adott helyzetben optimális lépést keresi. Azért lett nagymester, mert többnyire meg is találja.
Csakhogy a bunyó nem erről szól, és a sakkversenyzés sem. Nem az objektíve legjobb húzást kell megtalálni, hanem azt, ami az adott pillanatban, az adott ellenféllel szemben működőképes - akár áldozatok, egy-két nagy pofon bekapása árán is. Minden igazán nagy sakkozó valójában bunyózni szeret a sakktáblán, az adott konkrét ellenfelet igyekszik kicselezni, ellene támad és védekezik, miközben az objektív igazság csak másodlagos számára.
Az edző megszerezte egy-két világklasszis skalpját olyankor, amikor sikerült egy partiban végig megtalálnia az objektíve legjobb lépéseket. Ez azonban csak ritkán sikerült neki, mivel a bunyós igyekszik olyan helyzeteket teremteni, amelyekben nem ismert az objektív igazság, és ezért könnyű hibázni. A kapott pofonokra válaszul pedig a bunyós már egyetlenegy kis hibára is keményen lecsap, amihez éppen a kapott pofonokból merít erőt.
Hajlamos vagyok a mai politikai életünkben is valami hasonló küzdelmet látni, mint amikor a tudós sakkedző-nagymester küzd a bunyós világklasszissal. Itt is valószínű, hogy az ízig-vérig bunyós habitusú Orbán Viktort egy töprenkedő, az objektív igazságot kereső ellenfél nem tudja legyőzni akkor sem, ha az igazság az ő oldalán van. Bajnai habitusában a sakkedzőre hasonlít, Mesterházytól pedig nemcsak bunyót, de az antifragilitásnak semmilyen másfajta jelét sem láttam eddig. Gyurcsány az egyetlen, aki ízig-vérig bunyós, 2006-ban nyílt meccsen le is győzte Orbánt, de még nem épült teljesen fel a 2009-ben a ringben és a következő években a padlón bekapott pofonokból. Az utóbbiak nem voltak éppen sportszerűek, de kétségtelenül megtörténtek.
Az ellenzéknek a jelenlegi helyzetben csak akkor van esélye a győzelemre, ha valamiféle antifragilitást ő is fel tud mutatni. Nem feltétlenül a bunyósét, van másfajta is, de fél év alatt már aligha építhető fel másmilyen. Itt bunyó lesz, de az is csak akkor, ha az ellenzék ki tud állítani egy ízig-vérig bunyós versenyzőt, egy antifragilis és ereje teljében levő ellenfelet. Különben marad a verés.
