Hívják szurkolónak is, meg szurkernek, jaj. Akkor inkább drukkoló. A drukkernek (maradjunk nála) mondták gyerekkorában (mert már gyerekkorában is drukker volt), gyakorlati foglalkozáson, ahol, fiú létére, varrni kellett, kézimunka. A lányok meg esztergáltak, szocialista uniszex, uniformis, iskolaköpeny. Szóval adtak a drukkernek egy fehér zsebkendőt vagy mit, és mondták, hogy "házi feladat, otthon majd édesanyád drukkol neked". És a drukker elképzelte, ahogy édesanyja lengeti a fehér szövetet, akárha zászlót, és kiabálja: "Hajrá, kisfiam!" De nem a drukker kedvenc csapata (már gyerekkorában megvolt, a kedvenc csapatnak már gyerekkorban ki kell alakulnia, mint a mumpsznak) volt a textilre, kékkel fehérre, írva, hanem édesanyja szőlőt rajzolt, lila (!) tintaceruzával, és azt neki kellett zölddel (!) kihímezni, vagy hogy. De a drukker kék cérnával öltögetett, kék szőlőt, otelló, mondta az iskolában, azt már ismerte, pedig a Hegyalján tájidegen e direkttermő. Meg mondott olyasmit is, hogy épp a kék korszakomban vagyok, azóta is tart, ilyen pökhendi volt már akkor a drukker. Kék szőlő pedig nincs, és beírták az egyest. Az első, büszkén viselt pofont ekkor kapta a drukker, otthon, drukkerségéért. Kap majd többet is, s nem atyait. Pedig én jól drukkoltam!, vigasztalta édesanyja, én is, mondta a drukker, és magára zárta a fürdőszobaajtót, pedig nem volt szabad. Mint az ország. De a drukker ezt nem tudta, honnan is. A Sokol rádiót nem csavarta a, bezzeg, Szabad Európára (19, 21, 31, 41, 49, akkor még ötös lottón se játszotta meg), a Petőfin hallgatta a körkapcsolást. Kedvenc csapatát még nem látta, csak hallgatta. Gyere ki!, hogyisne, a másik pofonért; azóta is ott ül, a lehajtott deszkán, fülén a Sokol rádió, orrában a bőrtok illata.
A drukker általában beleszületik a családi drukkerségbe, a szerencséseket apjuk kiviszi a meccsre. Látod, az ott a Tichy Lajos. A Káposzta. A Kőhalmi. A Paróka. Gelei. Tóth Luttya. Fükő. A Nyilasi. A Törő. Pilibaitis. Héctor Sánchez. Mbengono Andoa Yannick. A drukker ifjúkorában ment ki először kedvenc csapata meccsére, stadionjába!, nem ismert senkit, a pályán, a nézőtéren. Ki az a kopasz?, ott rohangált előtte, a jobbszélen. A drukkerek megvetően néztek rá, új fiú. A kopasz Taki, ezt se ismered meg? Honnan ismerné, falugyerek. Arra még a Népsport se jár. Aztán szép sorban megismerte a csapatot, a drukkereket is, egymás után, nincsenek sokan, ismerik egymást. Az öregek egyszer csak nem szállnak le a 37-es villamosról, mennek tovább, Kozma utca, végállomás. Újak meg nemigen jönnek.
A drukkerek, egyáltalán, a drukkerség, kihalóban. Persze, üvöltöznek a lelátón a kik is? Különböztessük meg őket a drukkerektől, mondjuk, finoman: a szurkolók. Nem, legyenek inkább szurkerek. Akik csapatokban járnak, meccsre, és a csapatok érdeklik őket a legkevésbé, a meccs. CSAK A...! Meg persze: CSAK AZ...! A drukker nem csatlakozik hadhoz, a drukker egyedül van. Magányosan áll, mindig a tizenhatossal egy vonalban, amerre támadunk. Néhány barát körülötte, köpködi a szotyolát. Köpködi, mert helyesen fogyasztani - foggal felpattintani, héját eldobni, magot megrágni, lenyelni - nem tudja, egészben csócsálja, héjastul eszi meg, ezt se tanulta, és persze izgul. Idő! (nem drukkereknek: hogy ti. a bíró fújja már le a meccset) kiabálja, amikor csapata a harmadik percben gólt lő. A drukker bekiabál, ilyeneket: Hajtsátok meg! Most jött a hír, vezet a Juventus! Meg hogy: Les volt! Vonalban állok! Légvonalban! És hát, rímfaragó: Csibe! Kicsibe'! Nem nevet senki, már negyven éve ezeket kiabálja.
Péter bácsiról, az elmaradhatatlan drukkerről (ha egyszer elmarad, rosszat jelent, meghalt) senki sem tudja, hány éves. Állítólag több mint száz. Suttogják, fennhangon nem merik, hogy egyidős a klubbal. ' is mindig mást mond, ha kérdezik. Vagy azt válaszolja, köszönöm, jól, rosszul hall. És alig lát, de nézi a meccset, mindig. Serdülőre, ifire is kijár, a nők meccseire is, öregfiúkra; neki mindegy, nem is tudja, hogy kik - mi játszunk. Ságody, Orth, Hidegkuti, Bödör, Becsei, Katzenbach, Kanta egy csapatban. Péter bácsi, ki lőtte a gólt, nem látta? A Csikar? A drukkerek ugratják, ordítanak a fülébe. Péter bácsi bólogat, igen, igen, érti a viccet.
Péter bácsinak jó, nem hallja, mit skandálnak szemben a szurkerek. A drukker hallja, Hej, hej, ki nem ugrál, büdös román, hej, hej!, és, büdös román, a drukker nem ugrál, hej, hej. Indul a vonat, Auschwitzba indul a vonat!, és vonatoznak, látja, hallja a drukker, és, mit tehet, tapsol. Gúnyosan. Lehet-e gúnyosan tapsolni? És lehet-e ökölbe szorult gyomorral és ökölbe szorított kézzel, tenné hozzá, ha költő lenne, mert akkor élhetne képzavarral.
Péter bácsinak jó, mert nem lát el a VIP-páholyig, BL- és vb-döntők díszpáholyáig, ahol kaviár, lazac, pezsgő és KV (Központi Vezetőség), Egy Személyben. A Vezér szurkoló.
Péter bácsi a félpályánál, a drukker a tizenhatos vonalánál, meccs után egymáshoz préselődnek a kijáratnál (nem mintha olyan sokan lennénk, drukkerek; csak az egyik kapuszárnyat nyitják ki, örök idők óta - talán azért, hogy érezzük, egymást, s higgyük, sokan vagyunk). Péter bácsi, iszik valamit? Meghívom! Péter bácsi bólogat, nem baj, legközelebb nyerünk, és hazaindul, hova, nem tudja senki, pedig a közelben lakik, mondják, ötven? száz? éve költözött ide albérletbe. Csak a drukker tudja, hogy a pályán született.
Így a drukker Gusztival és Misivel - aki pedig gyerekkorában, követve az örök(zöld) divatot, zöld cérnával kézimunkázott, de kijár, barátilag - beültek a Netovább!-ba. Aztán a drukker vissza a villamossal - már üres, sötét a stadion. A szomszédos Stadion is üres lesz, viszont fényben úszik, nemsokára. Ki nem ugrál, büdös román, hej, hej! Senki sem ugrál, senki sincs a lelátókon, senki sem köpködi a szotyolát. Üres minden karéj. / Szotyolaéj.
Már csak hetvenhetet alszik, mint a mesében, és kezdődik minden, elölről, mint a mesében.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy magyar foci.
Még ma is élnek, míg meg nem halnak, akik látták.
Lesz még a magyar oké!
Régi dicsőségünk előjön az éji homályból!
Addig is jön hozzánk a Balmazújváros.
