Egotrip

Kálmán C. György

Hát, tudjátok, néha úgy elkeseredek. Nem hiszem, hogy ez a tény a sokkszerû meglepetés erejével hatna ezeken a hasábokon, mégis kénytelen vagyok bejelenteni, hogy úgy vagyok újfent, mint Csiki László egyik novellájának hõse, aki "annyira nekibúsult, szinte leírta a gondolatait". Gyorsan hozzáteszem, ez a mostani a jobbik változat: a szomorúság oka ugyanis könnyen felfejthetõ, konkrét, kézzelfogható, úgyhogy ahhoz a tárgytalan szorongáshoz képest, ami visz le az iszapba, ahol nincs ok, magyarázat, fény, levegõ, tulajdonképpen felüdülésnek mondható. Érthetõ és kezelhetõ, mégse jó.

Sajó LászlóÖt és felesT... pra ma..., hí a ha...! (beszédtöredék) Fogmosáshoz szól a Kossuth-nóta, el kell menni, még egyszer, a térre, mint mindig, fal mentén, titokban egykor, lányommal a nyakamban máskor, követeljük a szabadságot!, most a fiammal, nem, nem a ligetbe, azt már eléggé unom, ünnep van, ezt még nem eléggé.

Amikor felébredek reggel, még nem bújik el az énféreg, félálomban látom, ahogy menekül a köldökömbõl a lágyékom felé, szájában tartva a kitépett húst vagy mit, amit ilyenkor rabolni szokott. Az álmokkal egyébként is bajok vannak, legutóbb az jött a bárányok helyett, hogy állok egy járdaszigeten, és három rettenetesen kigyúrt tapló próbál nekem tüzet adni, mire én végiggondolom az életem, aztán reflexbõl megölöm õket, és jelentem: ölni álmomban jó volt.

Kálmán C. György

"A sajtószabadság mindig viszonylagos. Ezért van értelme küzdeni érte" - így a Népszabadság címû napilap válasza a MÚOSZ körkérdésére, "fogalmazzák meg egy mondatban: mit gondolnak a sajtószabadságról". Az elsõ pillantásra frappánsan intelligens, második ránézésre abszolút értelmetlen válasz maga a sûrített Népszabadság-szimptóma, annak a lapnak a konfúz ars poeticája, amelynek fõszerkesztõje néhány éve úgy látta, az elsõ számú napilap lényegében "közszolgálati" funkciót tölt be (bármit jelentsen is ez az üres médiafrázis). Ugyanez a fõszerkesztõ most (mint kiderült, a véleményrovat vezetõjének akarata ellenére) leközölte a magyar sajtótörténet elsõ komoly holocaust-relativizáló cikkét, és lépését azzal magyarázta, hogy õk olyan jó fejek, ilyet is lehoznak, pedig máshol Európában büntetõeljárást indítanának a szerzõ ellen.

Bár nincsen ott az égvilágon semmi, ami vonzana, van, hogy valamilyen nyomósnak vélt okból Pestre kell utazzak, pontosabban szólva: a felutazás megpróbáltatásait egyszerûen nem halogathatom tovább. Szerencsésebb esetekben csak az ajtóig tart a lendület, magamhoz térek még idõben, elszégyellem magam a merész terv miatt, lekerül a nevetséges oldaltáska a vállról már a küszöbön. Máskor az elszántság úgy-ahogy megvolna, ám a MÁV részérõl fogy el közben az erõ, és közlekedõ vonatok hiányában csak az állomásig jutok, de sajnos elõfordul néha, hogy nincs hó, s a kísérlet sikerül. Nyitójelenetként ilyen alkalmakkor hajnalok hajnalán egy oszlop mögött bújva az elsõ vágány mellett állok, s lángoló fülekkel hajdani magamra gondolok: milyen kóros önbizalommal vártam a vonatot havonta úgy kétszer e helyt egykoron, hogy mehessek végre a fõvárost meghódítani, titkon azt remélve, egy-két élõ klasszikussal is kezet rázhatok, vagy legalább egy nevesebb pályatársnak benyalhatok. Kigúvadt a szemem, annyira sasoltam, jön-e már végre a gyors - ember még nem nézett olyan sóvár vággyal Nyíregyháza messzi tornyai felé. Akkor még többnyire kézirat rejtõzött az Alföldi papuccsal egyszerre vásárolt oldaltáska mélyén, nem én lapultam az oszlop mögött - jeges rémülettel pásztázva végig a peront, fel ne fedezzen valami ismerõs, önjelölt útitárs, aki odajön, hogy hátba vágjon, s akivel legalább Szolnokig beszélgetni kell. Kis város ez, nagyon kell figyelni, van ott mindig négy-öt cimbi, kolléga vagy csak egy-egy régi motoros, akik révén már Szoboszlónál állt a bál a büfékocsiban. Szerencse a bajban, hogy idõközben rajtuk is rágott már az idõ vasfoga, többségükben elhamvadt a társalgási ambíció, s az azt kísérõ mulatási együttható, beálltak szépen a szabad oszlopok mögé. Õk a betont nézik figyelmesen, én a helyjegyembe mélyedek, mintha nem tudnám kívülrõl már régen, hol ülök, s a szemsarokból egymást konstatálva közös erõvel, sokéves rutinnal azon dolgozunk, nehogy véletlenül találkozzon a tekintetünk.

Sajó LászlóÖt és felesEgy nap szépA fiam nevenapja van, megyek a lányomhoz. Útközben meg kell néznem egy bútorboltot, kinõttük a cipõszekrényt.

Kedves Naplóm, most az emlékezetkiesésrõl akarok beszélni Neked - írta le Béla szokásos gömbölyû és lendületes betûivel, aztán megállt, hogy rágcsálja kicsit a ceruzát.

Kálmán C. György

A kis pártok Magyarországon alapvetõen szívnak. A rendszerváltás folyamatában bevezettük az ötszázalékos választási küszöböt, hogy jól távol tartsa a weimarizálódást, a kispártosodást a T. Házból, úgyhogy Magyarországon a kis pártok parlamenten kívül rekednek, ott kell úgy berendezkedniük, hogy lassú, szívós civil tevékenységük azok számára is vonzó alternatívát kínáljon, akik eddig a nagy pártok valamelyikére szavaztak. A nemzetiszocialisták például hogy megtalálták a karlendítést a kampányban, hány budai orvos és mérnök tudatalattijából pattant elõ hirtelen, hogy ez az az üzenet, amire végre szavazhatnak.

Adakozzatok a MaNcsnak és a Tilosnak, mert nekik nem jutott a bankkonszolidációból, a nagy privatizációs lenyúlásból, a környezetvédelmi és egyéb alapokból, a tõzsdei bevezetések árfolyamnyereségébõl, az infotech-õrület virtuális extraprofitjából, a társadalmi átalakulás és befolyás érdekében létrehozott alapítványokból (vagy legalábbis nem elég), a befektetõvédelmi és a betétbiztosítási alapból, az Állami Pénz- és Tõkepiaci Felügyelet költségvetési befizetéseibõl.

Azon gondolkodtam a hó fogságában, miért vonzom úgy, mint méhet a lép, a nyomottakat. Felismerik bennem lelki társukat? Megneszelik fogékonyságomat? Aznap hívott öt év után a példának okáért egykori szépséges barátném, megyeszerte ismert, híres nagy ribanc, jelenleg pedagógus Szolnokon. Alföld - morgom a kagylóba, azon belül Keresztury vagyok, mire zokogásba fúló hangon közli, hogy jön felé egy terminátor kivont pallossal a monitoron. Fallosszal, érdeklõdtem, hogy kiderítsem, mekkora a baj. Pallos, te vadbarom, nyugtatott meg szipákolva, és hogy csak el akar búcsúzni, mielõtt lesújt. Tüneti kezelésként azt ajánlottam, vegye fel a harcot az egérrel támadója ellen, de kiderült, nincs a képernyõn ikon. Mivel nekem minden ember számít, átharsogtam a sírásán, hogy akkor azonnal húzza ki a falból a dugót. Na, gondoltam, amikor letette, ma se keltem fel hiába, már kilenckor - éhgyomorra - megmentettem egy életet.

Rendõrepizódok írói munkás-ságomból