Seres László: Dekóder

publikálva
1999/11. (03. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

"A sajtószabadság mindig viszonylagos. Ezért van értelme küzdeni érte" - így a Népszabadság címû napilap válasza a MÚOSZ körkérdésére, "fogalmazzák meg egy mondatban: mit gondolnak a sajtószabadságról". Az elsõ pillantásra frappánsan intelligens, második ránézésre abszolút értelmetlen válasz maga a sûrített Népszabadság-szimptóma, annak a lapnak a konfúz ars poeticája, amelynek fõszerkesztõje néhány éve úgy látta, az elsõ számú napilap lényegében "közszolgálati" funkciót tölt be (bármit jelentsen is ez az üres médiafrázis). Ugyanez a fõszerkesztõ most (mint kiderült, a véleményrovat vezetõjének akarata ellenére) leközölte a magyar sajtótörténet elsõ komoly holocaust-relativizáló cikkét, és lépését azzal magyarázta, hogy õk olyan jó fejek, ilyet is lehoznak, pedig máshol Európában büntetõeljárást indítanának a szerzõ ellen.

Seres László

Dekóder

Na most ez az, ami nem járja.

Jó, Eötvös Pál nem azt mondja, hogy õk milyen toleránsak, de érezteti - komoly ellenérvei ugyanakkor nincsenek abban a válaszban, amelyet Lovas István Összehasonlító véralgebra és a holocaust címû közel egykolumnás cikkéhez (Népszabadság, március 5.) biggyesztett magyarázatképpen: "Milyen indokkal és célból tesszük hát közzé mégis ezt a korábbi cikkünkre válaszként küldött írást? Legegyszerûbben fogalmazva: tájékoztatásul. Informálásul és talán figyelmeztetésül. (...) A vitatott lényeg az, hogy a holocaust itt történt (...), történelmileg most történt, és hogy mi is közvetlenül érintettek voltunk (...) pszichikai bûnrészesként és tevõleges közremûködõként is." Persze, de ez inkább instrumentális érv, amely - minden igazsága ellenére - laposan és gyengén veszi ki magát a Lovas-cikk által megkövetelt történeti/nyelvi ("egyediség") helyrerakás helyett.

Részletekbe menõen nem érdemes Lovas írásával foglalkozni, nem a cikk a probléma gyökere, hanem a véleményformáló értelmiség inkompetenciája, egy napilap szerepzavara és a nyilvánosság deficitje.

Lovas a holocaust történelmi egyedülállóságát próbálja viszonylagossá tenni, felsorol jó néhány más rasszista genocídiumot (örményekét, indiánokét; egyébként valóban jó, hogy errõl végre ír valaki), felületesen végigmegy az egyediség kritériumain, és oda konkludál, hogy nehogy má´ a zsidók túl nagyra legyenek a holocaustjukkal, volt itt más is. A banális tény persze az, hogy tényleg. Ám a népirtásokról szóló röpke retrospektív bemutató célja a kultúrkörünkben amúgy sem feldolgozott zsidó holocaust, valamint a túlélõ öntudat devalválása, a kollektív fájdalmak tetszõlegessé tétele, eszköze pedig az egyediség fogalmának leszûkítése, félreinterpretálása és kidobása, a soá besorolása a tatárjárás és a paraguayi aché indiánok kiirtása közé, ön a nyolcvanhetedik viktimológiai eset, kérem, húzzon sorszámot.

"Azok, akik saját holocaustjuknak erõszakosan és kategorikusan egyediséget követelnek, szinte minden esetben az érdekérvényesítésben gyengébb népek holocaustját leértékelik" - írja Lovas kolléga. Súlyos, elõítéletes és buta állítás, olyan, mint a WASP-amerikai there´s no business like shoah-business, dekódolni szükségtelen, könnyen lecsapható magas labda, megérne egy kiadósabb vitát - akár a Népszabadságban is. Tájékoztatásul, informálásul és talán figyelmeztetésül.

Ha a Népszabadság nem úgy látná, hogy a sajtószabadság mindig viszonylagos; ha véleményoldala, mint a legtöbb napilap véleményoldala, nem lenne egy hatalmas, koncepciótlan Hyde Park, amely mindent közöl, az obligát Hegyi Gyulától egészen a KDNP-belharcokig, és amely abszolúte nem orientálja az olvasót a lap álláspontjáról és szociálliberális politikai értékvilágáról; és ha beérkezik hozzá egy ilyen cikk, akkor például mondhatja azt, hogy köszönjük, nem közöljük. Ez tiszta sor, a sajtószabadság nem csorbul, Lovas több napi- és hetilapban közölheti összehasonlító vérciki algebráját.

A közlés mellett azonban jobb érvek vannak (a hetvenvalahány szoclib aláíróval ellentétben és kitûnõ válaszcikket író pályatársammal, Révész Sándorral egyetértve), de csak akkor, ha a vezetõ napilap ennek megteremti az értelmiségi keretét, auráját, vitakultúráját, mint tette a nácik szólásszabadságáról szóló, ugyancsak sok érzékenységet sértõ Kis János-cikk esetében; önmaga pedig, mint lap, komolyan veszi saját közléspolitikáját, és pontról pontra kielemzi a Lovas-cikk részleteiben megbúvó igazságok és az összkép hamissága közti diszkrepanciát.

Ezt azonban nem tette meg, felületes fõszerkesztõi válasszal és egy meg nem nyitott vita szemmel látható lezárásával mért újabb csapást az amúgy is gyengélkedõ nyilvánosságra, amely semmit nem tud a tények, adatok mögötti sunyi szándékokról, a belátható érvek mögötti beláthatatlan következményekrõl. (Egy tiltakozó, fizetett Mazsihisz-hirdetést a második, külpolitikai oldalra tördeltek, egy, a Lovas-táborral szimpatizáló ellenmozgolódásról szóló zavaros kis mínuszos hírt a belpolrovat aljáról kellett elõbányászni. A szerkesztési elvek teljes hiánya csak az Új Felszínességnek kedvez.)

Látni kell, hogy a nyilvánosság leépülése egyenes arányban áll azzal, hogy csökken a politikai/hatalmi/média-folyamatokat érzékenyen figyelõ társadalmi kontroll. Ha akad olvasó, aki elhiszi Lovasnak, hogy a holocaust azért nem egyedi, mert volt más népirtás is, és hogy a zsidók csak mítoszt kreáltak a soából, akkor ezt az olvasót komolyan kell venni, és el kell neki mondani, hogy kétezer év kereszténység után hatmillió ember szervezett, indusztriális megsemmisítése bizony történelmileg egyedülálló dolog - és ez semmilyen módon nem sorolja hátrább szegény latin-amerikai indiánok, örmények, magyarok ugyancsak egyedülálló pokoljárását, ha - mint Lovas fogalmaz - "a rasszizmus vagy etnocentrizmus védõhálóját kifeszítjük".

Auschwitz tabuja, a zsidó nép legyilkolásának emléke, az emlék sérthetetlensége mint kulturális közkincs természetesen nem jelentheti a holocausttal összefüggõ bármilyen társadalmi vita tabuját - márpedig vita mindig az ilyen jellegû relativizáló írásokból fakadhat. Nem érdemes jobb idõkre várni, ha valaki fel akarja vetni, hogy semmi rendkívüli nincs a zsidó sorsban, az mindig így fogja felvetni. A kesztyût fel kell venni. Ahhoz, hogy fennmaradjon a marhavagonokba deportált, elgázosított milliók emléke, sérthetetlenségük tabuja, meg kell akadályozni, hogy a holocaust kiüresedett, megkérdõjelezhetetlen mítosz legyen.

A bulvárosodó, neofelszínes politikai és médiavilágon szocializálódó nyilvánosság kezdi megszokni a semmilyen vagy felületes válaszokat, a válaszok elkendõzését, elhallgatását - ideje lenne, hogy legalább újra megtanuljon kérdezni.

publikálva
1999/11. (03. 18.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Narancs

Blog

még több cikk