Az A. és a G. hamar megéheznek, a piacon (van itt minden, de a halak! tőkehal [bakala], tintahal [ligne], garnélarák [skampi], még cápa isÉ) bureket (töltött tészta) esznek. Aztán az út fénypontja, tulajdonképpeni célja: a Gogolova, ahol a G. tíz éve egy nyaraló dán házaspár korcs kutyáit (afrikai vizsla és dán dog keverékek) őrizte. A G. megfogta a kutyás istennő lábát - a kutyás hölgy a Phare-program követeként járta a leendő EU-tagállamokat, a G. így jutott el Isztambulba is. A hölgy férje egykor tehetséges újságíró (ezt ismerjük), aztán alkoholista (ezt is). A G. spórolt a pénzzel, dicséret helyett a hazaérkező asszony elküldte a boltba tíz üveg borért. Szerette a férjét, van ilyen. Aztán egyszer éppen Romániában tanácsadott, amikor jött a hír: férje meghalt. Harmadnapra törték rá az ajtót, körülötte borosüvegek; poharat, palackot szorongató kezét a nyüszítő kutyák nyalogatták. Még egy kutyás történet. Mutatok valamit, mondja a G., kiisszák a sört. A ljubljanai World Trade Center előtt gigantikus, rusztikus szobor, Willend Orsi, vénuszdombjáról gyönyörű kilátás, mint két(méteres) combja, nyílik. Az A. nyűgös, ezért a nőért gyalogoltunk idáig, minden sarkon ült már, nem megy sehová. Dehogynem. Mész a, kőművesszex, picsába, megyünk a várba. Jó, de utána iszunk. Meleg van, végre nyár. A várba elsőként, papírforma, a G. ér föl, második az A., két perc hátrány, utolsó a T., két kör hátrány. Elered az eső, ennyi volt a nyár. A Júlia-Alpok felől nagy vihar közeleg, még előtte kitörnek a várból. A Szlovén Turisztikai Információs Központban (Slovenski Turisticni Informacijski Center) prospektusok ingyen, az A. képeslapot vásárol. Bár ne tette volnaÉ A zuhogó eső elől be, ki egy teraszra, ahol csak a helyi erők ülnek, rossz nem lehet. Az Alpok felől ideér a vihar, Júlia esőistennő siratja a szombat estét, a három cowbor magyart. Bent, a tévében éppen elmarad a Dortmund-Juventus-meccs, hasonló özönvíz miatt. Míg elvonul a vihar, mit lehet tenni, isznak, isznak. Fizetnének (Rad bi placal), amikor. Az A. a zsebéhez, a másik kettő a szívéhez kap. Nincs meg A. pénztárcája. Azok a hülye képeslapok... A. és T. az ajtón át figyelik a nyelveken félrebeszélő G.-t. A hölgy a pult mögött mosolyog, és visszaadja a pénztárcát. Ilyen nincs, és mégis van Európa. "Egy francia vendég adta ide" - mondja a hölgy, és még mindig mosolyog. A. már nem - a pénztárcából eltűnt a 130 euró. Rendes tőle, mondja, és mélyen Széchenyi szemébe néz, meghagyta az 5000 forintost. A Legnagyobb Magyar biztatóan visszanéz, mintha azt mondaná: biztos (nem) magyar volt, nem dőlt be a sok nullának. És kijöttek, és áztak, három eső- és istenvert magyar, és röhögtek (megvan a pénztárca!), vigadtak sírva, hullt a könnyük, mint rájuk a záporeső, és, csakazértis, kiültek a Ljubljanica partján a teraszra - igaz, senki sincs a teraszon, a folyóparton, az egész belvárosban; a pincér se akaródzik kijönni; söröket kérnek, G. mint Guinnesst, és isznak, és fáznak, szandálban, meztélláb, vizes pólóban; sebaj!, köhög föl egy viccest T., a szombat esti lázas. És nyelik a sört, őket az eső, és énekelnek: "Ez lett a vesztünk, mind a hármunk veszte..." G. felolvassa az útikönyvből az idevágó passzust: Prijavil bi krajo. (Lopást szeretnék bejelenteni.) Poklicite policijo! (Hívja a rendőrséget!) Ustavite tatu! (Tolvaj, fogják el!) Na pomoc! (Segítség!) Ordítanak, de senki se hallja őket az égzengéstől, nincs is itt senki, csak egy esernyő röpül át a Ljubljanica fölött, utána egy idegenvezető, majd egy japán turistacsoport, végül sok kicsi fényképezőgép követi és örökíti meg őket. A teraszon happy hours, olcsóbb a sör, s ők boldogok, a szegények. Boldog órák szép emlékeképen viharfelhők usztak át az égen. Kje so stranisca? (Hol találom a mosdót?) - kérdi A. a pincért, aztán hozzáteszi: Rad bi sobo s prho. (Szeretnék szobát zuhannyal.) Kolik stane na dan? (Mennyibe kerül naponta?) A pincér néz, hívja-e a mentőket. (Hitro poklicite resilni avto.)
1 kg pisztráng (postvri). Ez a vacsora, hármuknak. Pisztránghármas. G.-é a fej, T.-é a tor, A.-é a potroh. Előtte, közben és utána szilvapálinka (slivovka), melegítőnek, búfelejtőnek. Hazafelé G., csak hogy tovább ázzanak, csigatempó, az esőben a járdára tévedt csigákat rakosgatja vissza a zöldbe, tán még most is, szentferenc. És megszólal a kollégiummal szomszédos Szent Ferenc-templom harangja, csoda történt, elállt az eső, megérkeztek, G. és T. A szobában A., párnája alatt a pénztárcával, már vígan alszik, álmában a Ljubljanica partján csendben ül, százharminc eurót dob a vízbe, mely, akár a pisztráng, messze csillog ott.
Másnap vasárnap. A szokásos harangszón kívül ünnepi harangjáték, viszont hétköznapi, hétfői menzai eledel. Tejbegríz, müzli, sajtkrém, örül G., a többiek visszasírják a cukros bundás kenyeret. Hazafelé Ptujban vár(os)nézés, hűsölés a gótikus templomban, ebéd (kosilo) a Gostilna Luznikban (Piscancji zrezek po zelji, priloga; Svinjska pecenka, priloga; krompincek), sör (Lasko). Grátisz desszert a pincérnőtől (gospodicna), ki csinos, de csak szlovénul beszél, viszont ők se tudják, mit esznek (csirke, disznó, krumpli). G. nem eszik pudingot, mert vegetárius. T., aki nem szereti az édeset, csak a (gyomor)keserűt, kikanalazza G. pudingját is, mert érzi, mindjárt vége.
Az édes életnek, a nyárnak.
Pincénél tépnek át a határon.
S hogy az ötezres, plusz mínusz, is ugorjon, Zalasárszegnél traffipax, az utolsó anziksz haza. De ők ezen is csak mosolyognak.
