Ramadán van. Hogy van ramadán, azt nem a Karikás Frigyes úti általános iskola osztályfőnöki vagy a Komarov gimnázium világnézeti óráján hallottam, és nem is a Marx Károly Közgazdasági Egyetem filozófiaszemináriumán. Első személyes élményem róla a kilencvenes évek derekáról való, amikor már gyakran jártam kocsival Bécs és Budapest között, és átkozódtam, mert órákat kellett várni az útlevélkezelésre a határon. Ramadán: német és osztrák rendszámú kocsikban ülő családok, akik akadályozzák a nyugodt határátkelést. Mikor "bejön" a ramadán, ők kimennek, mikor "kimegy", ők bejönnek (hova is? hát Európába), s ezt épp a mi - az egész dologban teljességgel ártatlan - hegyeshalmi határátkelőnkön teszik.
A ramadánt mégis vonzóvá tette az a téves következtetésem, hogy bizonyára nagyon fennkölt ünnep lehet, amelyre pontosan, ám áhítattal kell odaérni, hiszen bejövetele előtt a "törökök" kifejezetten nyugodtan vártak a sorukra, s csak mikor kiment (és ők jöttek viszszafelé), akkor kezdődtek a spontán sávszélesítő, cselező, dudálással és anyázással kísért mutatványok az előbbre jutásért a határ magyar felén. Csak később jöttem rá, hogy minden hétvégén mégsem lehet ramadán, így e villongásoknak sem lehet köze az ünnephez; inkább arról lehet szó, hogy Hegyeshalom az utolsó lehetőség azon kulturális értékek megmutatására, melyektől - többek között - férfi egy vendégmunkás (mert, nem kell mondanom, kizárólag férfiak ültek a volánnál), a határt átlépve Tschuschnak kuss.
Most is ramadán van. Hogy épp ramadán van, azt természetesen nem a Kronen Zeitung ramadáni mellékletéből tudom - ilyen ugyanis nincs. Még csak nem is gyermekeim tanulták az iskolában, az iskolákban, ahol osztálytársaik 10-30 százaléka muszlim (nem csupán "török", de a délszláv háború óta "bosnyák" muzulmán is). És még nem is a katolikus napközi lelkes nevelőjétől, Georgtól, aki pedig tényleg sokat tesz a csoportjába járó nem keresztény gyerekek vallási kultúrájának népszerűsítéséért, mert ott meg az elmúlt héten az alább jelzett okok miatt éppen nem jártam. Ezzel nem állítom azt, hogy Georgon kívül itt mindenki mélyen hallgatna a "törökökről", de ő tényleg kivétel. Nemcsak azért, mert minden gyerekről - akik nevét egyébként igyekszik tökéletesen ejteni, és nem kereszteli át Huit Hansnak és Haront Arminnak - tudja, honnan származik, valamennyire ismeri népe történetét és vallása alapjait, hanem azért is, mert mindezt nem az "egy az isten" paradigmájában képzeli el (ami a vallási tolerancia maximuma errefelé). Így a buddhista, hinduista stb. ünnepek is terítékre kerülnek, ha van rá kereslet, azaz napközis nebuló.
A bécsi mainstream pedagógia ellenben "töröközik". Az ezt megalapozó Nagy Elbeszélés az itteni "törökvész", azaz az a néhány hónapos (!) török megszállás (jó, ebből volt kettő is), melynek fényében a mi 150 éves "török uralmunk" számára új historiográfiai távlatok nyílhatnának, ha történészeink jobban kamatoztatnák az osztrák történetírás eredményeit. Mivel mi épp a 18. kerületben lakunk, ahol anno a védelmi vonal húzódott, a Töröksánc nevű parkban cseperedtek fel a gyerekeink, és töredelmesen bevallom, a pécsi dzsámi és a minaret árnyékában felnövő anyukaként nekem ez, mint lehetséges antagonizmus igazán nem is tűnt fel. Mindaddig, amíg az elemi 4. osztályába lépvén (ezt nyolc év különbséggel kétszer saffoltuk ugyanazon iskolában) helytörténettel nem kezdtek foglalkozni a gyerekek. Ennek a környezetismeret-oktatásba amúgy örvendetesen beépített félévnek, melynek következtében már magam is jóval alaposabban ismerem a bécsi Währinget és Pötzleinsdorfot - ha annak csak xenofób, katolikus arcát is -, mint bármelyik korábbi pécsi vagy budapesti kerületemet, kiemelkedő korpuszát a "törökvész" adta. Ne gondoljunk persze a hódító oszmán birodalom, egye fene, akár legendákon alapuló lokális társadalomrajzára, a währingi Jumurdzsák elvetemült tetteire az itteni Cecei család ellen, netán a pötzleinsdorfi Szondi két apródjára - a helytörténeten itt (és mellesleg szerte Közép- és Kelet-Európában, szemben mondjuk az angolokkal, németekkel és franciákkal) nem ezt kell érteni. A helytörténeti "tény" - esetünkben az a fránya sánc, illetve annak immáron hűlt helye - csupán apropóul szolgált a birodalmi civilizatórikus verzió megismétléséhez. Gyermekeink hetekig színezték a "török" bugyogót, "török" kardot, "török" szablyát, a marcona ábrázatú "török" katonát, maketteken állították hadba I. és II. Szulejmán seregét. A félhold elveszítette korábbi pajkos jelentéseit, és lassacskán egy ellenséges hatalom szimbólumává vadult. A néhány hónap lassacskán örökkévalósággá vált, úgy magasodott ki ezer év helyi (és birodalmi, majd nemzeti) történetéből. Ne feledjük: a padsorokban "török" gyerekek is ültek - és mélyen hallgattak.
Ramadán első napja van. Erre akkor figyeltem fel, amikor naplementekor kórtermünkben megjelent Gül a 12-esből, és Aysa ágya mellé kuporodott. Aysa 19 éves, veszélyeztetett terhességgel hozták be az AKH-ba (az itteni központi kórházba). Nemrégiben jött feleségnek Ausztriába, de már jól beszél németül. Aysa imádkozni kezdett, Gül csak néha kapcsolódott be. Aysának gyönyörű hangja van, és az imádságok nyelve még szebben hangzik, mint a Brunnenmarktról ismerős török kofáké. Kórtermünk harmadik lakója, Maryam szintén "török", ilyet állítani persze akkora baromság, hogy csak a magyarok és az osztrákok engedik meg maguknak. Maryam ugyanis törökországi örmény (erről mellesleg a neve is árulkodik). Mindez, ha mindhárman a szobában vagyunk, nem téma. A két asszony (egyik a másiknak a lánya lehetne) nem használja közös nyelvét, a törököt, hanem németül beszél, ha egyáltalán beszél (egymással nem beszél) - noha Maryam óvatosan feltett kérdésemre, hogy milyen körülmények között jött el huszonöt éve Törökországból, határozottan kijelenti, nem üldözték el onnan, családja szabad akaratból hagyta el - egyikeként az utolsóknak - a kis hegyi falut. Haza nem jár, mert ott már csak a halottak maradtak. Az esti imádság idején Maryam udvariasan kimegy a kórteremből, és csak vacsorára jön vissza. Törökül akkor szólal meg - először és utoljára a közösen eltöltött öt nap alatt -, amikor a szilvalekvárnak az emésztésre gyakorolt jótékony hatásáról próbálom a szenvedő Aysát meggyőzni. "Erik" (azaz szilva) - mondja Maryam, s Aysa arca felderül.
Rovatunk új szerzője szociológus.
