Egotrip

Az úgy volt, itt lesz az expó főhadiszállása. Az ám, gödör itt is, mondják, uszoda épül. Öt éve, ezer éve, expó, millennium, nem mindegy? A szomszédos MAFC-pályát most adták át, stopliban rá se mehetnek, ha egyáltalán, gondnok eldönti, lesz-e meccs. De, legalább, van pálya. Lehet nézegetni, lehajolni, szagolgatni. Mi meg mehetünk idegenbe, öt éve, ezer évig, nem mindegy? Mert.

Már este úgy feküdtem le az egynapos nullkalóriás önmérséklet után, hogy nem voltak kétségeim az álmaim felől, de azt azért nem gondoltam volna, hogy négy darab kétrészes kalandfilmet fogok belepasszírozni az éjféltől hajnali négyig tartó időszakba, négy rohadt és szellemtelen B kategóriás mozit, és mindet végig kell néznem, mert az álmok már csak ilyenek. Persze mindegyik után felkeltem, és már nyúltam az ágy mellé odakészített borosüvegért, amikor rájöttem, de négyszer egymás után, hogy nem készítettem oda, hiszen úgy döntöttem, felnőtt, pánikbeteg, alkoholista férfihoz méltón, hogy nem készítem oda, mert az rossz, amikor reggel hétkor részegen ébredek, és ez igaz is, mert az tényleg rossz, nem is teszek ilyet sohasem, viszont az álmok így kivédhetetlenül jöttek sorban, én meg csak a harmadik után realizáltam az ablakon beüvöltő teliholdat, és akkor már világos volt minden, de tényleg, háromkor olvasni lehetett volna lámpa nélkül, ha tudtam volna, de inkább mindig visszaaludtam, hogy elkezdődjék a legújabb rettenet, pedig nem is rémálmok voltak, csak nagyon valószínű és nagyon részletes álmok, melyekben mindig kellemetlenül éreztem magam, szóval nem féltem, nem üldöztek, nem akartak megölni, csak éppen olyan helyzetekben voltam, ahol nem szeretnék: havas lejtők, ismeretlen pincék, idegen lakások, csupa - egyébként tetszetős, de nekem valamiért mégis nyomasztó - hétköznapi helyszín, ahol mellékszereplők nélkül zajlott az álommunka, de olyan intenzitással, hogy reggelre izomlázam volt, belázasodtam, és begörcsölt a nyelőcsövem, úgyhogy rögtön kenyérhéjat vettem magamhoz, és csendben majszoltam, amíg Iim fel nem ébredt, majd onnantól hangosabban.

Élek-halok a mákért. Mondta egy nő, a fagyiján nyelve, és mintha nyelve a miniszoknyája meghosszabbítása lenne. Él-hal a mákért. Az egész gubóért vagy csak a szemekért? Csak a szemekért.

Már lefekvéskor érzem, hajnalban fölriadok, pontban fél hétkor ébren. Nyolckor iskola, háromnegyedre be kell érnem. Mert ha nem, hát. Tejeskávé íze számban, pillés, kisegérbőr a kistányéron. Fülemben örök reggelikrónika, ezek már a félnyolcas hírek, ugyanazok, elkések. És akkor lesz nemulass. Elsőben az első nap az első házi feladatot elrontottam, kékkel színeztem piros helyett, vagy fordítva, látod, ezt se tudom. Meg el is mázoltam, sírtam fölötte, vigasztaltak, hiába, azóta is. Szeptember elseje előestéjén úgy fekszem le, mindig, hogy felkelni már: soha. Csöngessenek vekkerek, idióta iskolacsengők, nem mozdulok, SEMMIT SE AKAROK TUDNI!, valék siralom tudatlan. Lányom most megy nyolcadikba, nyolc óra, fiam először óvodába, mit akarnak még tőlem, kikérdeznek, kik, nem válaszolok egész mondattal, hallgatok, minta. Az első és utolsó, avagy a nulladik óra, ma a szorongásból felelünk, én készültem, egész nyáron, az életben, erre. Akkor mért nem bírok megszólalni. Fiam, nem az iskolának, hanem azé, aki megműveli.

A minap is ásogattam kicsit kertecskémben, gondokba merülten, izzada orcám, s kérdem magamtól: miért nem értem én ezt a világot, úgy egészen? Mit jelentsen, teszem azt, egy giliszta, kicsiny férge a Mindenhatónak? Vajon jelent-e bármit? S ha igen, mit? Jelenti-e, hogy eső lesz-e, nem-e? Mit jelent a gyönge fűszál? Mit a röpke bogár? Mit az Utazási tájékoztató a BKV járatain? Hogyan értsem a rendőr sapkáját? A tegnapi filmet?

Átlagos kedd délelőtt volt, a szerkesztőségben ültem, a szokásosnál tán egy kicsit zaklatottabb állapotban, mivel aznap még csak kizárólag olyanfajta faxok jöttek, hogy a két kamionnyi horganyzott acéllemezt haladéktalanul vegyem át. Nem veszem át, döntöttem a beígért szankciók ellenére, s tovább kattintgattam a technika legújabb csodáját, a frissen szerzett, Seropram feliratú, kétablakos reklámtollamat. Pánikzavar, olvastam az egyik oldalán, időskori depresszió, jelent meg ezzel egyidejűleg a másikon. Agorafóbia pánikzavarral - depresszió, szólt a kattintás utáni újabb verzió, demencia depresszióval, közölte a harmadik, miközben a párhuzamos ablak agresszíven megkérdezte: Felírta már ma? Nem írtam föl, mondtam a tollnak változatlan bámulattal, mégis icipicit ingerülten, amikor megcsörrent a telefon. Vasmű - szóltam bele, hogy ha már lúd, kövér legyen, de ezúttal - a nap folyamán első ízben - tényleg én voltam a keresett célszemély, bár a megkeresés fölöttébb szokatlan dologra vonatkozott, legalábbis nem volt benne semmiféle kéziratról szó.

Kedves Hazám, polgár lépjen nyitott szemedre, azért fordulok most hozzád, mert valakinek előbb-utóbb be kell üvegeznie a lépcsőházablakot, mivel ilyentájt lehűl a levegő, és a máskor oly kellemes légmozgás valamikor november magasságában huzattá lényegül, a huzat pedig nem áll meg a lépcsőházban, hanem a bejárati ajtó alatt továbbjön, egészen a szobáig, ahol sorban lehullajtják levelüket miatta a fikuszok, nem beszélve arról, hogy én alszom kívül, pont a huzat útjában, és télen minden reggel elgémberedik a külső részem. Persze lehetne szigetelni az ajtót és az ablakot is, de azt megoldom magam is, általában egy összetekert pokróccal, amit behelyezek a két ablakszárny közé, de a lépcsőház már tényleg nem az én dolgom, meg nem is értek hozzá, de hajlandó vagyok felesben kifizetni, ha másképp nem megy.

Némi frappantériára és trivialitás-vadászatra való hajlam birtokában azt mondhatnánk, hogy a Heisenberg-féle bizonytalansági reláció az egyik legjobban alkalmazható fizikai elv a pénzügyi piacok résztvevői és azok működése közötti kapcsolatra vonatkoztatva. Ennek számos magyarázata közül nemcsak az a tény emelkedik ki, hogy a kvantumfizikai kísérletek kapcsán megfogalmazott Heisenberg-szabály valóban erősen analóg a pénzügyi piacokon a megfigyelő és megfigyelt esemény között tapasztalható egymásrahatással, de az is árulkodó, hogy az elvet Soros befektetési filozófiája egyik alapkövének tekintette. Nomen est omen: a híres Soros alapcsalád, a Quantum is feltehetően ezért kapta kvantumfizikára utaló nevét.

A filozófusok hajlamosak azt gondolni, hogy a filozófiai problémák többsége örök. Ez első hallásra nagyképűségnek tűnik: ugyan mi jogon tart igényt pont a filozófia az örökkévalóságra ebben a folyton változó világban?

A tervek szerint hamarosan létrejövő észak-alföldi régió leendő központjának már létező, Halköz nevű terén, azon belül az úgyszintén faktumként kezelhető, Söröző fantázianevet viselő söröző teraszán ültünk, már amennyiben a zaftos taccsokkal lehányt járdára kitett, százas szöggel összetákolt két rozoga asztal terasznak tekinthető. Egyfelől tehát a legsúlyosabb rögvalóság talaján, másrészt viszont a szivárványos jövő egyelőre fiktív, ám e hihetetlen mértékben lepusztult belvárosi tér szempontjából mindenképp reménnyel kecsegtető, virágos mezején. Ha egy vallatáson be kéne vallanom, miért tettük ezt, hogy miért ültünk ott tehát, akkor azt mondanám, azért ültünk ott, mert a végre, a dolgok befejeződésére mindketten roppantul fogékonyak vagyunk, miáltal az, hogy körülöttünk épp az utolsókat rúgta a nyár, minket rendkívül megviselt. Ez a léthelyzet - a potenciális centrum ígérete s a Halköz kézzelfogható valósága a végleg bezárt Kishalászszal, az omladozó házakkal, a kannásbor-kiméréssel, a földön alvó részeg hajléktalannal s ékszerként a Csavarbolt feliratú pavilonnal a közepén, valamint az évszakok közti, éppen zajló átmenet - ülésünknek már akkor is valami furcsa, filmszerű, lebegő kettősséget adott volna a válaszhoz, két kövér mester közt találtam magam heringként beszorulva a kőkemény fapadon. A barátom jobban járt, neki egy inasabb - igaz, roppant ittas - májsztró meg egy keszeg nő jutott, így neki volt némi esélye legalább, hogy időnként eljuttassa a szájáig a poharat.

Fejtrágyázás. Ez a szó jutott eszembe hajnalban, midőn csatakos álmaimból hirtelen felriadtam. Fejtrágyázás, az kellene a kertnek. Nem tudom ugyan pontosan (pontosan?!), hogy mi is légyen az a fejtrágyázás, de biztosan nagy szükség lenne rá, ha nem is minden, de sok gondom orvoslást nyerne.

Ha jól emlékszem, nem volt egyetlen olyan látogatásom sem anyai nagymamámnál, hogy a nagy tyúkudvarban ne láttam volna legalább egy csirkét méteres madzaggal kikötve valami karóhoz. Hol fölspulnizta magát a karóra, hol letekerte, ennyi szórakozása maradt. Hogy miért kötötték ki, nem sokáig kerestem a magyarázatot. Többnyire csirkét ettünk. Gondoltam, ez a szokás: levágás előtt meg kell fogni a csirkére kötött madzagot, és jó nagyot rántani rajta. Mert ez, ez a rántani való csirke.

Mondjuk, ez nyaralás. Reggel lessünk ki a függönyrésen - ma szép időnk lesz, felhőszakadás - hugyozzunk, mossunk fogat, mintha egy idegen - hotel, motel, panzió, cimmerfrej - fürdőszobavécében, csodálkoznánk rá szabadságolt önmagunkra a tükörben - hol vagyok?! - induljunk el, idegen (a) városban, Pesten. Az Izabella sétálóutca, mióta lezárták a Ferdinánd hidat, mély levegő, pincékből szivárog, lenn felejtett kopasz hajas babák közt patkány surran, a Dörgicsei borozóban a délelőttös műszak, de erről mit se tudunk, nem iszunk dörgicseit, nyaralunk, a felszínen, ha lekíváncsiskodunk a föld alá, akkor kazamata, barlang, földalatti, millenniumi. Már a régi magyarok is. Ítélned, hallod?, kell! De nem nekünk, mi vendégek vagyunk, újságot se olvasunk, nem értjük, ó, milyen kedvesek a magyarok, és milyen kevesek, nyaralni mentek, az Andrássy úton senki, senki, a Tokaji borozó teraszán a kánikulában ideszabadult barbár népek aszút isznak szódával, ezért nálunk bicskáznak, de nincsen nálunk bicska, útba igazítunk egy eltévedt magyart, eltévedt lovas az itt maradt benzinködben, ló nélkül, az utolsó magyar a Három Hollóból, igen, arra van az Ady-szobor, az írók boltja mellett, vannak itt még írók, kérdi hibátlan magyarsággal, tűnik el a kánikulamocsárban.

Egyszerre csak különösebb előjelek nélkül beborult az ég. Mi a kurva isten, kaptam fel a fejem, pedig fent nevezett látja lelkem, nem szeretem a csúnya beszédet, csak bosszantott, hogy én viszont történetesen nem látom a korrektúrát, a lapzárta meg a nyakamon. Fél órája tököltem amúgy is már avval, hogyan választjuk el az absztrakt szót, hova megy a t az új szabályzat szerint; előtte meg a dekonstrukcióval voltam hasonló nagy bajban, erre még a fényt is elveszik. Kezdtem volna éppen szidni az idén nyárra megbolondult időjárást, mikor felvisított odakint egy átszellemült hangú néni, hogy itt van, ez az, édes jó istenem, megjött, megjött, megjött végre, na gondoltam, ez is jó hangosan menstruál. Kiviszi az intimszférát az utcára, ráadásul épp az ablakom alá. Nem tagadom, volt már bennem, azért is gondolhattam ilyen vicceset, s ezért jöhettem rá jelentős késéssel, hogy ami itt zajlik, egyáltalán nem egy menses, hanem napfogyatkozás. Ja, hát persze, mondtam viszont akkor, abban a szúrásban, éles ésszel, tényszerűen: a napfogyatkozás. Haladjunk akkor a szöveggel tovább. Az elszántság ily módon töretlenül megvolt, de az időközben tömegessé fokozódott visítozás okán tovább romlottak a feltételek, amit az én morális alapokon nyugvó munkakedvem és -szeretetem megsínylett sajnos nagyon. Akkor tartsunk tíz perc technikai szünetet, s kocogjunk át a kisboltba, hogy két bőrt húzzunk le a dögről: sört is igyunk, s a házimunka is meglegyen.