A magyar politika egyik legérdekesebb kérdésévé a baloldal jövője vált. Sok okosat lehet erről olvasni mindenfelé. Elmondják, hogy hiányzik a hiteles, nagy formátumú politikus, s ami még rosszabb, az időnként felbukkanó vezérjelöltek sorra mondanak csődöt, egy-egy újabb szöget ütve a koporsóba; hogy a kormányzó erők számos jellegzetesen baloldali témát egyszerűen lenyúlnak (centrumpolitika); hogy a kis koncért is nagy marakodás folyik („cicaharc”); s hogy a közösségépítés fázisa mindig kimarad, márpedig enélkül esélytelen egy többségi választási rendszerben győzni. Mindegyik észrevételben van igazság, de úgy látom, hogy egyik sem képes meggyőző magyarázatot adni önmagában arra a ma már szabályosan kínossá és zavarba ejtővé vált tehetetlenségre, amely az összes kormányzati kudarc ellenére sem képes a baloldalt érdemben kimozdítani abból a társadalmi, politikai és szellemi zárványból, ahová lassan egy évtizede került. Persze lehet, hogy van valami mélységes mély áramlat, amely tehetetlenül sodor előre bennünket, időnként bal-, időnként jobboldali évtizedekre osztva a politikai időt, s így nincs is más teendője a baloldalnak, mint várni. Sajnos azonban még ebben az esetben sem zárható ki, hogy az áramlat csak akkor működik, ha a megfelelő szellemi és politikai erőfeszítések megtörténnek. Nem feladatom pótolni a baloldal munkáját, fura is volna, de egyszerűen érdekesnek találom a rejtélyt. Mit nem találnak arrafelé?
A fent fölsorolt hiányosságok mindegyikére magyarázatot adhat, ha egész egyszerűen úgy tesszük föl a kérdést, hogy mi a baloldal. Vagy még érthetőbben: mi (ki) a szocialista. Amíg erre nincs igazi válasz, addig megfelelő politikus sem születik; addig a baloldali eszméket a jobboldal minden ellenállás nélkül integrálni fogja; addig a baloldali belpolitika önmagától esik szét; s addig a fenét sem fogja érdekelni egyik baloldali párt vagy mozgalom sem.
| ||
A zsigeri baloldali válasz valamilyen ideológia szokott lenni. Az ilyentől a rendes konzervatívot a hideg rázza. Néhány igen jelentős és véres kivételtől eltekintve azonban – azt hiszem – a legtöbb baloldali ideológia politikai szerepe viszonylag csekély volt és maradt, főleg tisztességes (hogy azt ne írjam, liberális) demokráciában. Mi több, a liberalizmus történelmileg fölbecsülhetetlen szolgálatot nyújtott a jobboldalnak azzal, hogy a baloldal politikai potenciálját jelentősen visszaszorította azáltal, hogy a politizálás alapvető terepévé az intézményalkotást és az emberi jogok – a privátszféra – védelmét tette. (A konzervatívok ezért nézik le a liberalizmust, antipolitikai és ennélfogva gyönge pozíciónak látva; másrészt fölöttébb tartanak tőle, mert alattomos, nem nyílt politikai világnézetnek, hanem intézményideológiának tartják). Ha azonban az ideológiai politika nem működik, vagy nagyobbrészt hatástalan, akkor a baloldalnak két választása van: vagy megpróbál a régi reflexei szerint érdeket védeni, vagy ki kell mennie arra a terepre is, amelyet a jobboldal nála sokkal jobban ismer, s amelyet itt most karakterpolitikának hívok.
Az érdekvédelem régi, tiszteletre méltó, ámde mára eléggé folytathatatlanná vált politika. Vannak, akik elvi alapon próbálkoznak vele (neoklasszikus marxisták), mások kevésbé absztrakt, gyakorlatibb hagyományokat igyekeznek követni (szindikalizmus, anarchizmus: ez főleg a mediterrán vidéken hatásos, lásd Görögország, Spanyolország). Ha nagy a baj (lásd még: világgazdasági válság), akkor ezek a hagyományok, főleg, ha valóban mély gyökerekből táplálkozó reflexek és érzelmek mozgatják, váratlanul erőteljes impulzusokat adhatnak a baloldalnak. De igazi értelmüket abból merítik, hogy a baloldalt valóban hagyományként kezelik, helyesebben – mivel a hagyomány hagyománynak való felfogása a hagyomány halála – olyan életfelfogásnak, kollektív karakternek tekintik, amely, mivel megszemélyesíthető, sokkal jobban megfelel a politikát mindig is konkrét és érzelmeket kiváltani képes küzdelemnek elképzelő tömegek reflex- és képzetvilágának.
Az igazi szegedi halászlé, írja Mikszáth, habet odorem, colorem et saporem. Van szaga, színe és íze. A kádári kisember, akinek a politikai alakja a jelenlegi politikai kurzusnak szemmel láthatóan a vezércsillaga (mutatis mutandis), mindenki számára jó ismerős. Lehet neki köszönni, lehet vele vitatkozni, ordítozni, inni, tévét nézni. Családtag. A Jobbik kissé ködösebb kurucos-keleties dzsentrifigurája szintén ismerős, ha valamelyest avíttabb is, de jól tudjuk, hogy nagyapák és unokák, kissé különc nagybácsik és szépreményű unokaöcsök között erősebb szellemi kapcsolat szokott létesülni, mint apák és fiúk között. Baloldali ismerősünk azonban nemigen van. Ki ismer ma Magyarországon szocialistát? (Nem szocialista szavazót vagy szimpatizánst, hanem szocialistát!) Liberális ugyan akad, de kevés, s hát valljuk be, valójában mindig csak annyira ismerős, mint valamelyik családtag ismerőse. De karakteres baloldali családtag vagy legalább szomszéd nincsen. Lehet, hogy nem is lesz, s a baloldal tartósan beletörődik abba, hogy a jobboldali centrumpolitikának sikerül a plebejus figuráját azonosítani a magyarral és általában az emberrel („az emberek ezt vagy azt akarják” – sokszor kinevetett, pedig félelmetes erejű kijelentés ez!). De a magyar politika története és világa talán színesebb ennél. Talán ezzel kéne a baloldalnak behatóbban megismerkednie. Talán.
