A tömeg ereje – a víznek árja, ugyebár – rokonságban áll a természet erejével, amely elég materialista idea ahhoz, hogy a szekuláris baloldal filozófiai igényeinek megfeleljen, ugyanakkor elég inspiratív ahhoz, hogy a romantikus, a vallás erejét sem lebecsülő, idealisztikus baloldalt is lázba hozza. Marxékat még a burzsoázia ereje is lenyűgözte: „A burzsoázia alig százéves osztályuralma alatt tömegesebb és kolosszálisabb termelőerőket hozott létre, mint valamennyi letűnt nemzedék együttvéve. Természeti erők leigázása, gépi berendezés, a vegyészet alkalmazása iparban és földművelésben, gőzhajózás, vasutak, villamos távírók, egész világrészek megművelés alá vétele, folyók hajózhatóvá tétele, lábdobbantásra a földből előpattanó egész népességek – mely korábbi század sejthette, hogy a társadalmi munka méhében ilyen termelőerők szunnyadnak!” Természeti és társadalmi matéria együtt rombol és épít, igáz és hódít. A proletariátus végső soron a kapitalizmus elemi erejű sodrásából csap ki, a forradalom tulajdonképpen nem egyéb, mint a megnyíló szemű gigász egyetlen pontos és brutális ütése. A forradalom szellemére azóta többszörös pórázt raktak, s idővel a proletariátust más referenciacsoportok váltották fel a baloldali képzeletvilágban: a „gyarmati népek”, a „legrosszabb helyzetben lévők”, a különféle „kiszolgáltatott csoportok”, „hátrányos helyzetűek” és mindenféle „társadalmi kisebbségek”. S ezek nem is keltik az ellenállhatatlan, fenséges erő romantikus képzetét, de kiválóan betöltik azt a szerepet, hogy megfellebbezhetetlen, elemi autoritásként jelenjenek meg a baloldali értelmiség érvelésében: rájuk kell mindenekelőtt tekintettel lenni, mert ők a …bbak/bbek (itt valamilyen felsőfokú jelző következik).
A klasszikus liberálisok meglehetős undorral tekintettek erre az eléggé harsány és – valljuk be – olcsó romantikára. Utódaik azonban besétáltak a csapdába. Az egyéniség védelmének stratégiáját az egyenlő jogok és méltóság doktrínájában lelvén meg, szélesre tárták az ajtót az egyenlő jogokkal rendelkező egyének tömegei előtt, akik, ha már így alakult, hát szívesen be is áramlottak a demokratikus Kánaán kapuin. Azóta is minden választás előtt és után, valamint két választás között minden rendes liberális a pokol gyötrelmeit éli át, mert egyfelől muszáj hinnie az Ember (mint olyan) nagyszerű képességeiben, másfelől pedig szembesülnie a tömegek lehangolóan kiszámítható önzésével, irigységével, ostobaságával, szűklátókörűségével, bosszúvágyával (halálbüntetés!). Az egalitárius liberális így végül, bár csak titokban, de kénytelen elismerni, hogy a valódi erőt a tömeg hordozza, ami ellen minden felvilágosító kampány, folyóirat, társadalomtudományi igazság tehetetlen.
A jobboldali hagyományok rendszerint nem tagadják a tömeg materiális, természeti erejét. Csakhogy nem azonosítják vele, hanem megkülönböztetik tőle a politikai erőt, amelyet hajlamosak spirituális értelemben venni. A vezető vagy vezér azért az, aki és ami, mert ő a lélek és ő az akarat. Hogy népet, nemzetet vagy közösséget animál-e, voltaképpen mindegy, a lényeg, hogy a cselekvőképesség, a dönteni tudás, a mélyebb valóság ismerete olyan tulajdonságok, amelyek definíció szerint a politika lényegét adják, s éppen ezek azok, amelyek a nyers, természeti erőből hiányoznak. Természetesen ezt a felfogást lehet mitológiának, üres vagy obskúrus metafizikának minősíteni, azzal a kikötéssel, hogy ezt a minősítést a baloldali erőkultusztól sem tagadjuk meg. A helyzet ugyanis úgy áll, hogy a politikai erő mibenléte tényleg rejtélyes, még ha nem is olyan primitív módon, mint ahogy azt Thomas Mann bizarr vudunovellája, a Mario és a varázsló ábrázolja.
Talán kiábrándítóan hangzik, de a valóság alighanem a jól ismert is-is logikája szerint alakul. A tömeg politikai ereje realitás, s valami olyasmit jelent, mint a közérzület, közhangulat, közfelfogás; az ebből kialakuló közvélemény; a hirtelen összeálló és ugyanolyan hirtelen szétszaladó mozgalmak; a demonstrációk és tüntetések váratlan ötletei, homogenitása, kollektív érzései. Hogy ebből valamilyen politikai akarat is lehet, azt nem politikai deklarációkból és jogi fikciókból tudjuk (a nép, a nemzet, a választók, a szuverén, a törvény/jogalkotó ezt vagy azt akarták/akarják), hanem maguktól a politikusoktól, vagy megfigyelésükből. Nincsen ugyanis egyoldalú politikai vezetés, legalábbis extrém, válságos helyzeteket talán leszámítva. Esterházy Péter halhatatlan mondata szerint történt, hogy „[v]alamely kideríthetetlen oknál és az imperialisták kitartó aknamunkájánál fogva Rákosi lejjebb ereszkedett a népszerűségi listán”. S ez nem vicc. Az a politikus, aki elhiszi, hogy a tömegnek nincs önálló akarata, csak neki, hamarosan vagy elbizonytalanodik, vagy elveszti a realitásérzékét. A realitásérzék ugyanis semmi egyéb, mint az ellenállás érzékelése. Nem a valóságé úgy általában, mert az semmit sem jelent; hanem a politikai valóságé, ami ellenállást, ellenkezést, ellenindulatot jelent, éspedig nem egyszerűen a másikét, a másik politikusét, hanem a másokét, amely valamilyen kideríthetetlen oknál fogva egy konkrét másik mögött sorakozik fel. A másik népszerűbb lesz, nem egyszerűen azért, mert benne és neki hisznek, hanem azért, mert általa akarnak valamit, ami más, mint amit a hirtelen megcsúszó politikus akar.
De persze a politikai vezető akarata is realitás. Lehet, hogy az évekig marginális, nevetséges figurából hirtelen vezért csinál a tömeg, anélkül, hogy az illető értené az okát. A legvalószínűbb, bár prózai ok ilyenkor az, hogy alkalmasnak találták arra, hogy alávessék magukat neki. S ettől kezdve ő az, aki diktál, aki irányít, akinek hódolnak, akire figyelnek. Akár demokratikus úton jut hatalomra, akár másként, a hatalom természete ebben a tekintetben ugyanaz. „Strong leadership” – ez nem keleti félkövér diktatúrák, hanem konszolidált nyugati demokráciák kulcseleme. A demokratikus vezér sem csak technikus, mediátor, ügyintéző: ugyanúgy hatalma van, mint a despotának. Ebben a jobboldali hagyománynak igaza van; s rosszul teszi, ha elhiteti magával, hogy a demokratikus vezető nem tud vezér lenni.
Ki lehet egymással egyensúlyozni a kétféle politikai erőt? Van egy olyan érzésem, hogy politikai közösségek hosszú távú sikerességének egyik titka éppen abban rejlik, hogy a két akarat, a valódi lélekkel és elemi erővel bíró, ámde arctalan és alaktalan tömegé, s a tudatos cselekvésre, irányításra, parancsolásra képes, mégis folyton tévelygő és kiszolgáltatott vezetőé nem robbantja szét a politikai testet.
