A tájékozottabb olvasók föltehetően tudják, hogy a dokumentum műfaja tervezet, amelyet az EP emberi jogi bizottsága megvitat, részben megvitatott, módosíthat, majd előterjeszthet a plenáris ülésnek, amely szintén megvitatja, módosítja, elfogadhatja és elutasíthatja. Mivel az egész folyamat egy alapvetően politikai intézményben zajlik, természetesen a dokumentum maga is politikai jellegű, s az is marad. Ezt fölösleges leleplezni, a helyzet pontosan ugyanaz, mint egy magyar parlamenti vizsgálóbizottság esetében, amely olajügyeket vagy rendőri túlkapásokat vizsgál. Ebből nem következik, hogy a szöveg értelmetlen vagy vitára alkalmatlan, éppen ellenkezőleg: mivel politikai szöveg, a lehető legsokrétűbb eszmecserére ad lehetőséget.
Csakhogy a szerző nem annyira vitatkozni, hanem szemmel láthatóan valami mást akar, mégpedig nagyon erősen: megszólaltatni a vészcsengőt. (A rezsicsökkentési hadjáratban való ellenérdekeltsége persze egészen bornírt fölvetés, igaz, a szabadságharcos sagába jól illik.) A szöveg egésze nyilvánvalóan arra megy ki, hogy az úgynevezett hetes cikket az unió végre élesítse. A szöveg innen nézve nem vitára szólít föl, hanem politikai cselekvésre. A szerző politikai erőfeszítései azonban szövegszerűen több helyen is csupán erőlködésnek bizonyulnak. Képes egyetlen ponton belül kifogásolni, hogy a magyar törvényhozás korlátozza úgymond az AB felségjogát az alaptörvény tartalmi felügyeletével kapcsolatban, majd azt, hogy a Költségvetési Tanács a törvényhozás feletti kontroll korábban ismeretlen eszközét kapta meg. Az inkonzisztencia látványos: vagy a törvényhozás korlátozhatatlan szuverenitását képviseljük, vagy nem. S az is kétségtelen, hogy a szöveg tele van restaurációs felszólításokkal, amelyeket nehéz lenne ajánlások gyanánt érteni. Ezért nem szabad meglepődni, hogy az ellenfelek, köztük elsősorban a magyar kormánykoalíció oldalán (de részben az EP néppárti képviselőinél is) legott kiverte a biztosítékot, képviselői a tervezetet olykor fölöttébb éles, nálunk pedig sajnos megszokottá vált modortalan hangon utasítják vissza. Ez a cselekvés-ellencselekvés terepe, amelyet többek között újságokban és internetes fórumokon is vívnak, s amelybe itt és most nem akarok beszállni. A jelentés ugyanis egy másik politikai vitát is megkezd vagy határozottan folytat, egy olyan vitát, amelyben az, hogy hogyan értelmezzük a magyar közjogi fejleményeket, csupán alkalom vagy materiális alap. Ez a vita az unióról szól, s a helyzetből adódóan nincs olyan politikai alanya, mint például a magyar kormány vagy parlament. Talán ezért is van, hogy a szöveg túllőni látszik saját célján is: mindent szóba hoz, amit csak lehet; nem annyira a magyar kormány velejéig való romlottságát és politikai gonoszságát "bizonyítva", hanem azt, hogy mennyire bizonytalan lábakon áll maga az unió saját politikai normáit és intézményeit tekintve.
Félreértés ne essék: a szöveg számos konkrét kritikai észrevétele teljesen rendben van, vagy legalábbis megalapozott. Mellékesen megjegyzendő, hogy még a legmegrögzöttebb kormánypártiaknak is el kell ismerniük, hogy ha a belső és külső kritikák eleve roszszak és elhibázottak, akkor a magyar kormánynak nem kellett volna folyton módosítania az alaptörvényt, márpedig így tett. Ennélfogva az itt fölsorolt kifogások némelyikének helytálló voltát a parlamenti többség már elfogadta. A szöveg egyik súlyos gyengéje, hogy ezt a folyamatot dokumentálja ugyan, de következtetéseibe egyáltalán nem építi be, így megerősíti ugyan az említett politikai szándékot és célt, de nehezen járható útra tereli a másik, legalább ennyire fontos vitát az unióval kapcsolatban.
Miféle vitáról van szó? A magyar kormányfő morális értékrendi vitának érti, amely családról, vallásról, nemzetről szól. Ebben van is igazság, valóban vannak ilyen ütközések, amelyek persze egyáltalán nem újak, hanem illeszkednek a klasszikus konzervatív és progresszív világnézeti konfliktus több száz éves történetéhez. De a jelentés ezeket alig érinti. Vélhetően eleve kerülni igyekezett ezt a témakört - tulajdonképpen érthetően, a nagyobb konszenzus érdekében, mégis vesztére, mivel éppen azt a meggyőződést erősítheti konzervatív bírálóiban, hogy egy konszenzusosként felfogott, úgynevezett európai politikai értékrend nevében valójában masszív progresszista programot hirdet. Némi jóindulattal és jóhiszeműséggel persze belátható, hogy ez nincs így, helyesebben a szerző igyekszik megmaradni egy általa valószínűleg őszintén konszenzusosnak látott politikai értékrend alapján: ide olyan értékek tartoznak, mint a demokrácia, a hatalommegosztás, a jogállam. Csakhogy a probléma lényege pontosan az, hogy ezek az értékek éppen az Európai Unió szintjén szorulnak leginkább tisztázásra.
S innentől fogva a magyar kormány - valójában bármely nemzeti kormány - eleve nyertes helyzetben van. Egy nemzeti törvényhozás és kormányzat demokratikus mandátuma jóval szilárdabb lábakon áll, mint bármely uniós intézményé: az unió demokratikus "deficitje" évek óta kurrens politikaelméleti téma. Elég foghegyről visszaszólni Tavares képviselőnek: Önt megválasztották ugyan, de nem Európa, hanem Portugália; igaz ugyan, hogy Európa képviselőjének, de egy európai képviselő nem hoz törvényeket, nem ellenőriz kormányokat, így az ön szerepe inkább szimbolikus. S máris a következő problémánál vagyunk: a jelentéstervezetből nehéz nem kihallani vagy kiolvasni azt a szándékot, hogy az EP szorítsa cselekvésre a bizottságot, amely tehetetlenkedik, részben éppen a demokratikus fölhatalmazottság híján. De innen nézve mit is kéne gondolnunk a parlament és a bizottság hatalmi viszonyának rendezettségéről, áttekinthetőségéről? Nem ezzel kéne inkább foglalkozni, példát mutatva a hatalmi ágak elkülönítésének és összekötésének védhető elméleti és gyakorlati megoldására? Végül továbblépve a harmadik értékhez: milyen modellje a jogállamnak maga az unió? Legyen szó az uniós jogalkotásról, annak kiszámíthatóságáról és kontrollálhatóságáról vagy az uniós költségvetés összeállításáról és konzekvens alkalmazásáról (deficiteljárások). Ismét a félreértések elkerülése végett mondom: nem felelős és korrekt magatartás a nettó kritika, a kuruckodás, a gravaminalizmus; a magyar politikai elit egésze siralmasan teljesít az unióra vonatkozó politikai gondolkodás terén. Magyarán panaszkodni tud, ötletei viszont nincsenek. Egyetlen európai kaliberű magyar politikust nem tudnék említeni. Pedig az ország mérete ebből a szempontból nem hátrány, inkább előny lehetne. S ha már egyszer mi vagyunk a célkeresztben, akkor akár meg is lehetne próbálkozni azzal, hogy ezeket az alapvető politikai értékeket és elveket egyszerre tennénk magyar és európai üggyé. Ehhez Tavares képviselő alapos dolgozata akár jó kiindulópont is lehetne.
