| ||
Történelmi visszapillantással kezdjük. A második világháború után létrehozott ún. népi demokráciákban (a "béketáborban") a névváltoztatásokkal jelképileg is megerősített politikai térfoglalás J. V. Sztálin nevében vélte felfedezni a múlt nemkívánatos emlékeinek onomasztikai cenzúrázásának ("eltörlésének") a leghatékonyabb és leginkább tekintélyt parancsoló eszközét. Béketáborszerte városokat neveztek el róla (nyilván Sztálingrád - a Sztálin nevére 1925-ben átkeresztelt Volga-parti Caricin - mintájára): nálunk a Dunapentelén felépült szocialista iparváros kapta a "Sztálinváros" nevet (hivatalosan 1952. április 4-én), szomszédunkban az "Orasüul Stalin" megjelölés a patinás Brasüov/Brassó/Kronstadt városnevet váltotta fel (adatforrásaim szerint már 1950-ben). Az utcák, terek, közintézmények, ipari és mezőgazdasági létesítmények mellett Sztálin nevét kapták egyes ipari termékek is, például a Sztálinyec traktor, amelyet a magyar traktorosok - mintegy népetimológiailag - rögtön átneveztek tálinyecre. De a vezér nevét viselték, igaz, valamelyest kriptikus formában, a szovjet gépkocsigyártás büszkeségei, a ZISZ limuzin és a ZISZ teherautó is, a betűszó ugyanis a "Zavod imenyi Sztalina", azaz "Sztálin (nevű) gyár" nevének a kezdőbetűiből állt.
| ||
Aztán fordult a kocka, először persze a Szovjetunióban: a hruscsovi "desztalinizáció" jegyében 1960 táján induló új átnevezési kampány célja az volt, hogy ezúttal Sztálin nevét cenzúrázzák ki az emlékezetből, vagy legalábbis drasztikusan fokozzák le azt a rangot és jelentőséget, amelyet az állami propaganda és a közvélekedés az ún. "személyi kultusz" formájában neki tulajdonított. Része volt ennek a (titokban végrehajtott) rituális újratemetés: Sztálin tartósított holttestét eltávolították az (ezután már csupán Lenin nevét viselő) Vörös téri mauzóleumból, s egy szerényebb díszsírban helyezték el. A rítus verbális megfelelője, az átnevezés mindenre kiterjedt: Sztálingrádból Volgográd lett (1961), Sztálin neve eltűnt az utcatáblákról és a feliratokról. (Hivatalos használatban ma már alighanem egyedül a "Stalingrad" párizsi metróállomás nevében fordul elő, legalábbis Európában.) Lezajlott a rituális bálványrombolás is: szobrait - a néhány évvel korábbi spontán magyar szoborledöntést (1956) immár hivatalos formában kivitelezve - Prágától Szófiáig mindenhol eltávolították a közterekről.
Erről az időszakról már vannak élményeim. Közülük kapirgálom elő emlékeimet az onomasztikai desztalinizáció éveiről - talán nem érdektelenek.
Emlékeim igen szorosan kapcsolódnak a témához. Én ugyanis 1954 őszén a VI. ker., Sztálin út (1950-ig Andrássy út) 68. szám alatti iskolában kezdtem meg általános iskolai tanulmányaimat. Akkoriban az iskolák postacíme szolgált hivatalos nevükként, én tehát a "Sztálin út 68."-ba jártam. Egészen 1956 őszéig, amikor is - világos, hogy miért - iskolánk neve a "VI. ker. Magyar Ifjúság útja 68. Általános Iskolá"-ra változott, hogy néhány hónap múlva, 1957 tavaszán ismét átnevezzék, ezúttal "VI. ker. Népköztársaság útja 68. Általános Iskolá"-ra.
Voltak, akik nehezen alkalmazkodtak ezekhez a változásokhoz. Alsó tagozatos tanítónőnk 1957/58-as első félévi bizonyítványom felzetébe automatikusan a "Magyar Ifjúság útja" megnevezést kezdte beírni, majd észbe kapott, és átírta az akkor már jó háromnegyed éve érvényben levő "Népköztársaság útjára". A nevemre kiállított Tanulmányi Értesítő tizedik oldalán így valóságos utcanév-palimpszesztus tanulmányozható. A két utcanév egyébként kioltja egymást: aki nem tudja, mi van odaírva, sem "Magyar Ifjúságnak", sem "Népköztársaságnak" nem tudja kiolvasni.
Ezt a korai és részleges desztalinizációt 1960-tól a szovjet ösztönzésre végrehajtott hivatalos állami változat követte. Nagy visszhangot verő rituális átnevezéssel kezdték: 1961-ben Dunaújváros lett Sztálinvárosból. A pesti humor persze rögtön fogást talált az új néven. Mi, gyerekek is sokat vihogtunk a poénon: a kis népek nagy barátja a jelek szerint annyira megszerette nemzetünket, hogy (posztumusz) magyarosított, és mostantól fogva a Joszif Visszarionovics Dunaúj névre hallgat.
Emlékszem, a változások még az iskolai énekkar munkájára is kihatással voltak. A műsorunkon szereplő tömegdalokból ki kellett cenzúrázni Sztálin nevét, de például a "szép Sztálinváros"-szerű kifejezésekben a "Sztálinvárost" a szótagszámkülönbség miatt prozódiailag nem lehetett "Dunaújvárosra" cserélni. Élelmes énektanárunk ezért az eredetileg Sztálinvárost ünneplő kantátát "szép Dunaváros" szöveggel énekeltette velünk - még ha Magyarországon nem is volt ilyen nevű helység.
Az átnevezési furor még műalkotások címét sem hagyta érintetlenül: például a "Sztálingrádi csata" (1949) című szovjet filmet a hatvanas évek elején "A nagy volgai csata" címen újították fel Magyarországon. Evvel persze nem csupán a város, hanem a város nevét viselő csata nevét is megváltoztatták. (S hogy egy műszaki értelemben vett "műtárgy" átnevezését is megemlítsük: az óbudai-újpesti Sztálin híd ekkoriban már az "Árpád híd" nevet viselte - egyébként azt a nevet, amelyet eredetileg is neki szántak.)
Aztán egy (legalábbis átnevezési szempontból) viszonylag nyugalmas történelmi időszak következett. De 1989-90 táján ismét fellobbant az átnevezési szenvedély, nyilván a rendszerváltás hozta ún. "történelmi igazságtétel" politikoonomasztikai kísérőjeként. A kusza logikájú, zavaros indoklású, gyanús motivációjú átnevezések sokaknak a szájában hagytak keserű ízt annak idején.
Nem jobb a helyzet a mostani, legújabb átnevezési hullámmal sem. A józanabbak feleslegesnek tartják, a baloldalon sokallják, a jobboldalon keveslik a változtatásokat - így aztán senki sem boldog velük. Még azok is, akiknek tetszik a dolog, a következetesség hiányát teszik szóvá. Joggal: felfoghatatlan, hogy az egyházára-királyára kezet emelő Dózsa Györgynek hogyan lehet még mindig utcája (és mekkora utcája!) ebben a városban. És ideje, hogy Katona Józsefnek is végre a pofájára kenjék Tiborcot, ezt a birtokháborító vadorzót, hajléktalan közmunkakerülő büdös parasztot - nekünk ő nem hősünk, a vele szemérmetlenül rokonszenvező hómlessz-bérenc drámaíró neve se sértse szemünket a lipótvárosi (hajaj!) utcatáblákon, de a Petőfi Sándor (szívünk szerint mindmáig Koronaherceg, sőt Kronprinz) utcai bibsilibsikomcsi színház homlokzatán sem - szinte hallom az intranzigens keresztény-nemzeti zsolozsmázást.
Szóval sehogy se jó ez.
De talán van megoldás. Idén január 31-én Volgográd városi tanácsa úgy határozott, hogy városuk ezután az év hat napján - a nagy honvédő háborúval és a sztálingrádi csatával összefüggő évfordulós ünnepnapokon - minden hivatalos kiadványban és megnyilatkozásban a "Sztálingrád" nevet viseli - így például február másodikán, a németek sztálingrádi kapitulációjának évfordulóján, vagy május kilencedikén, a győzelem napján, Volgográdot huszonnégy órára visszanevezik Sztálingrádnak.
Heuréka!
Az Oroszország felé tájékozódó magyar kormányzat a politikai onomasztika terén is követhetné a keleti példát, s elrendelhetné, esetleg az alkotmányba is belefoglalhatná, hogy minden utca és tér kapja vissza évente egy napra a korábbi nevét (ha több neve is volt, akkor értelemszerűen mindegyiket egy-egy napra). Az Oktogon így a Mussolini tér nevet viselhetné minden október 28-án, a Duce és feketeingesei hatalomátvételének, a Marcia su Romának a napján (ez a jobboldalon esnék jól sokaknak), viszont November 7. tér lenne újra a neve minden november 7-én, a nagy októberi szocialista forradalom emléknapján (ennek viszont a baloldalon örülnének jó néhányan). Ugyanígy hívhatnák a Kodály köröndöt ismét Hitler térnek a Führer születésnapján (április 20.). Május elsején a Hermina út is lehetne Május 1. út, alkalmasan megválasztott napokon pedig a Széll Kálmán tér Moszkva tér, a Széchenyi tér Roosevelt tér. A közintézményekre is kiterjedhetne ez a politikoonomasztikai szinkretizmus: a Corvinus Egyetem minden évben egyszer egy napig Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem lehetne, az Eötvös Loránd Tudományegyetem pedig viselhetné a Budapesti Kir. Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem nevet. (A tervezet részleteit az MTA történészbizottsága dolgozhatná ki - ez voltaképp szerves folytatása lenne az önkényuralmi nevek használata terén eddig végzett munkájuknak.)
Nevek esetében mindez viszonylag könnyen és kevés pénzből megoldható (a cserélhető utcatáblákat csupán egyszer kell legyártani). A közterek tárgyi jelképeivel - mert ezekről sem szabad megfeledkeznünk - már bajosabb a dolog. A Mikus-féle Sztálin-szobor mindenképp veszett fejsze nyele, ne is foglalkozzunk vele. Viszont Károlyi Mihály szobrát évente egyszer, november 16-án, a köztársaság kikiáltása napján visszaállítani a Parlament mellé, vagy március 21-én, a Magyar Tanácsköztársaság ünnepén behozni a szoborparkból a Kun Béla-emlékművet a Vérmezőre, és még virradat előtt visszavinni, bár igen költséges és technikailag nehezen kivitelezhető, de nem lehetetlen - mindössze kellő erősségű kormányzati akarat és kellő mennyiségű közpénz szükséges hozzá (a jelek szerint bővében vagyunk mindkettőnek).
Kivételt tennék viszont az Andrássy úttal. Itt legszívesebben tanítónénim név-palimpszesztusát látnám viszont a falakon, persze térben kiteregetve, olvasható formában. Az utat szakaszokra osztanám, és minden szakasz megkapná az út korábbi neveinek valamelyikét, a névváltoztatások történeti sorrendjében. A Bajcsytól a Székely Mihály utcáig Sugárút lenne a neve, onnan az Oktogonig Andrássy út, majd az Izabella utcáig Sztálin út (ezen a szakaszon található - stílszerűen - a Terror Háza és hajdan volt általános iskolám épülete). Utána a Szív utcáig röviden Magyar Ifjúság útjának hívnák, majd a Köröndig, kicsit hosszabban, Népköztársaság útjának. Innen lehetne ismét Andrássy út, az 1990-es visszanevezés emlékére.
A végén pedig, mondjuk a Rippl-Rónai utcától a Hősök teréig, Sugárút legyen a neve. Így a nevek sorrendjével az önmagát folyton-folyvást ciklikusan ismétlő magyar történelmet is sikerül mintegy onomasztikailag allegorizálni. És, járulékos haszonként, minden (politikai) kecske is jóllaknék, miközben az összes (onomasztikai) káposzta is megmaradna.
