Ballai József (Nagykőrös, 1954) az ezredfordulón kezdett írni a Narancsba. Akkorra már nem csupán „kész”, hanem ismert és sikeres újságíró is volt. A rendszerváltozás zavaros gazdasági ügyei közül a talán legképtelenebb történet feltárása – a Leonardo da Vinci falfestménye (!) után visszaigényelt (!!) és kiutalt (!!!) 200 millió forintos áfavisszatérítésről írt cikksorozat – például az ő munkája volt. De az ún. olajszőkítés, a különböző össznépi trükközések neves és névtelen hőseinek a bemutatásáért is sokat tett – ezekből már bőven jutott a Narancsba is. Minőségi Újságírásért díjat is egy narancsos cikkéért kapott: kétrészes portréja Stadler Józsefről, erről a tragikomikus sorsú magyar üzletemberről és ügyeskedőről máig hivatkozási alap; ha valaminek okán a neve időnként előjön a sajtóban, rendszerint Ballai írására hivatkozva, abból idézve elevenítik fel alakját.
Ahogyan egyik Egotripjében fogalmaz, elsősorban elmesélni szeret; írásai egyéni hangjának ez az attitűd a forrása. Lapunk online kiadásában most olyan szövegeit közöljük, amelyekben ezúttal nem áfacsalókról, alföldi gengszterekről vagy éppen a mindig vesztes kényszervállalkozókról mesél. Hanem főleg a saját gyerek- és ifjúkoráról, meg azokról a szabadsághiányos évtizedekről, amelyek oly sokunknak jutottak osztályrészül, és amelyek egy gyerek szemszögéből felemelőek és szépek is tudtak lenni.
Ikernek lenni óriási szívás. Meg alighanem a legjobb dolog a világon. Egyszerre.
Nem úgy volt az, hogy bárki is tudta volna, hogy édesanya ikreket fog szülni. Azon az április legvégi estén, olyan viharban, amilyen azóta se sok volt Nagykőrösön, dr. Ruttner Béla főorvos csak már ott, a kórházban szembesült a problémával.
Noha természetes úton Ottó jött volna világra először, az új, váratlan helyzet miatt végül is én születtem meg először. Mégis, valamiért Ottót számította elsőszülöttnek a család – édesapa után így lett ő is Ottó –, én pedig nagypapa miatt József.
Velünk egyidős ikrek a városban a Ványi ikrek voltak, Rozi és Ambri, a Kárpát utcában, de ők ugye lány és fiú, tehát ránézésre is látszott, hogy melyikük az Ambri és melyikük a Rozika. (Amúgy mindketten jogot végeztek, szóval az ikerlétnek mégiscsak van valamiféle karmája.)
Mivel mi mindketten fiúk voltunk, és mivel édesanya pont ugyanúgy öltöztetett bennünket, az ismerősöknek komoly fejtörést okozott kitalálni, hogy melyikünk ki.
Az egészben ez a legzűrösebb: megfelelni annak az elvárásnak, hogy az ember hajszálra úgy nézzen ki, mint a testvére. Persze, az elvárást, mármint hogy az ikrek ugyanúgy nézzenek ki, a felnőttek gerjesztik, anélkül hogy egyetlen ikret is megkérdeztek volna. A felnőttek gondolják őrjítően cukinak azt, ha pont ugyanazokat a pici ingeket, nadrágokat adják az ikergyerekekre és az utolsó hajuk szálát is próbálják hasonlóra befésülni.
Amit a fésülés után minden iker tesz: azonnal összekócolja a haját.
Ikernek lenni nem ugyanaz, mintha az ember a boltban rögtön két darab tökegyforma habverőt vagy darálót vagy szemeteslapátot venne: ha elromlik az egyik, legyen tartalék. Az egypetéjű ikrek esetében az utcán szembejövő aranyos nénik (nem emlékszem, hogy a férfiaknak ez valaha is gondot okozott volna) ezt mindig remek alkalomnak találják óvatos kérdésekre: drágám, te nem kevered őket össze?
Az ikergyerek szempontjából ez bődületes marhaság. Én például soha nem gondoltam magamról, hogy én lennék az Ottó. Abszolút biztos vagyok benne, hogy Ottó ezzel ugyanígy van. Ez most így egy kicsit dühös kifakadásnak tűnhet, de talán ez az egyetlen dolog, ami az ikerlétben valaha is frusztrált: az összehasonlítgatás.
Az ikerlét legnagyobb értéke egyáltalán nem a hasonlóság.
Hanem az, hogy az embernek van egy olyan testvére, akivel a gyerekkorában szinte minden azonos időben és helyen történik meg.
Már az egy óriási dolog, hogy mindig van kivel játszani. Egyedül – például - lehetetlen focizni. Ketten már lehet kiskapuzni. Bújócskázni is lehet.
Telente mi az állomásépület előtti „dombra” jártunk szánkózni. Az ikerséghez ennek ott van köze, hogy mi, Ottóval nemcsak a szánkót húztuk, hanem egymást: odafelé én őt, visszafelé pedig ő engem. Ez egy olyan bónusz, amiből senki másnak nem volt, csak nekünk. Meg a Ványiéknak, ha ők is jöttek.
Külön jó ikreknél, hogy a szülők semmiféle megszokott kifogással nem jöhetnek. Nem ér példának okáért a „te vagy a kisebb, engedd meg neki” – hiszen mindkét gyerek pontosan ugyanolyan korú.
Az ikerség, és szerintem ez az egészben a legfontosabb, nem a versenyre, hanem az együttműködésre nevel, ösztönöz, szocializál. Soha nem legyőzni, megsemmisíteni, elpusztítani, porba tiporni akarod a másikat. A célod mindig az, hogy vele együtt csinálj meg valamit. Ha iker vagy, rögtön és ösztönösen tisztában vagy minden csoportmunka leglényegével: két ember mindig okosabb, mint egy, együtt mindig többre lehetsz képes, mint egymagad. A gyerekkor a tanulásról, a felnövésről, a tapasztalatok összegyűjtögetéséről, a megokosodásról szól – és ebben bizony nagy támasz, ha az ember naponta megy oda-vissza 4 kilométert az ikertestvérével az iskolába. Néha még kicsit lassít is, hogy hosszabb ideig tartson az út, jobban ki lehessen tárgyalni ezt vagy azt. Amit az ikertesóddal nem tudsz megbeszélni, azt a világon senkivel sem.
Az ikerség életre szóló véd- és dacszövetség.
Ottónak és nekem is vannak vicces történeteim, amelyek az ikerlétből fakadnak, gyerek- és felnőtt korból egyaránt. Egy olyan akad, amire mindmáig egyformán emlékezünk.
Hetedikesek voltunk. A Petőfibe jártunk, a gimnázium mellett. Azóta átnevezték, de nekem az az iskola a Petőfi marad.
Irodalomóra, Tamási Gyulánéval. A vaskályha az ajtónál állt, és noha jól megraktuk a szünetben, alig-alig árasztott meleget. Brikettel fűtöttünk, a tanulók dolga volt, hogy a tűz ne aludjon ki.
A Himnusz volt feladva, mind a nyolc versszak. Soha nem voltam jó semmilyen memoriter megtanulásában, jobb szerettem elmondani a dolgokat a saját szavaimmal. A Himnuszt azonban, kegyetlenül gyötörve magamat, megtanultam, és ha döcögősen is, azért elment.
Tamási Gyuláné a naplót lapozgatta. „Hm – nézett föl. – Ballai Ottó!”
Akkoriban ki kellett menni az osztály elé, és az első padok környékén megállva kellett elmondani a verset. A tanári asztal egy fenyődeszkákból ácsolt dobogón állt, annak a sarkára állt a felelő.
Három dolgot tudtam. Az egyik: nem volt tanár, aki képes lett volna megkülönböztetni bennünket, de ha lett volna is, Tamásiné nem volt közöttük. A másik: Ottó nem tanulta meg a Himnuszt. A harmadik: az osztály soha nem árulna el bennünket.
Akkoriban már túl voltunk A kőszívű ember fiain, így az osztályban Ottó volt a Kis Palvicz, én meg a Nagy Palvicz (másfél centivel sem voltam magasabb). A hét bé a Palviczokat soha nem árulta volna el.
Egymás mellett ültünk Ottóval, az ablak melletti padsorban, az utolsó előtti padban. Tehát kimentem az utolsó előtti padból. Az osztály mintha kuncogott volna (de lehet, hogy ezt csak most találtam ki, mert jobban hangzik). Megálltam a dobogó szélén, és szép hangosan elmondtam a Himnuszt, mind a nyolc versszakot.
Tamásiné elegánsan bekanyarította a naplóba az ötöst. Majd mint akinek akkor támadt volna a legjobb ötlete, a homlokára csapva így szólt:
„Ez szép volt Ottó. Na, gyere ki, Jóska, mutasd meg te is, hogy mit tudsz.”
Az élet nem hagyott választási lehetőséget.
Elindultam úgy visszafelé, hogy saját magamként jöhessek vissza, de gyenge kísérlet volt, hiszen aznap kivételesen (meg hát mégiscsak hetedikesek voltunk már!) nem ugyanúgy voltunk öltözve. Úgyhogy kiment a dobogóra – Józsefként – Ottó. Az osztály – mindenki tudta, miről van szó – lélegzetvisszafojtva leste a fejleményeket. Senki nem röhögött. A katasztrófák előtti néma csend honolt a teremben (leszámítva a kályha pattogását). Ottó mint Jóska (azaz én) megállt az osztály előtt. Nagyokat nyelt és kétségbeesetten tekintgetett körbe-körbe, csodára várt.
De nincsenek csodák. „Kölcsey Ferenc – kezdte. – Himnusz.” A többi néma csend. Meg is kapta a jól megérdemelt egyesét az Ottó, aki Józsefként ment ki.
A szünetben röhögtünk, zabolátlanul, mint a kiscsikók, mindenki, nem bírtuk abbahagyni, elég volt csak annyit mondani, hogy „a Nagy Palvicz meg a Kis Palvicz”, és máris hullámokban tört ránk a röhögés.
Hát, ilyen ikernek lenni.
(Címlapképünkön: Ballai Ottó 〈b〉 és Ballai József)
