Ballai József (Nagykőrös, 1954) az ezredfordulón kezdett írni a Narancsba. Akkorra már nem csupán „kész”, hanem ismert és sikeres újságíró is volt. A rendszerváltozás zavaros gazdasági ügyei közül a talán legképtelenebb történet feltárása – a Leonardo da Vinci falfestménye (!) után visszaigényelt (!!) és kiutalt (!!!) 200 millió forintos áfavisszatérítésről írt cikksorozat – például az ő munkája volt. De az ún. olajszőkítés, a különböző össznépi trükközések neves és névtelen hőseinek a bemutatásáért is sokat tett – ezekből már bőven jutott a Narancsba is. Minőségi Újságírásért díjat is egy narancsos cikkéért kapott: kétrészes portréja Stadler Józsefről, erről a tragikomikus sorsú magyar üzletemberről és ügyeskedőről máig hivatkozási alap; ha valaminek okán a neve időnként előjön a sajtóban, rendszerint Ballai írására hivatkozva, abból idézve elevenítik fel alakját.
Ahogyan egyik Egotripjében fogalmaz, elsősorban elmesélni szeret; írásai egyéni hangjának ez az attitűd a forrása. Lapunk online kiadásában most olyan szövegeit közöljük, amelyekben ezúttal nem áfacsalókról, alföldi gengszterekről vagy éppen a mindig vesztes kényszervállalkozókról mesél. Hanem főleg a saját gyerek- és ifjúkoráról, meg azokról a szabadsághiányos évtizedekről, amelyek oly sokunknak jutottak osztályrészül, és amelyek egy gyerek szemszögéből felemelőek és szépek is tudtak lenni.
Ötévesek lehettünk, legfeljebb hat, amikor életünkben először utaztunk igazi autóban. Hál’ istennek nemcsak úgy odaállt a házunk elé, beszálltunk és már mentünk is, hanem előbb eljött a gazdája és édesapával megegyeztek, hogy majd két hét múlva tudunk menni Lajosmizsére. Volt hát időnk Ottóval.
Napok teltek azzal, hogy elképzeltük, milyen lesz autóban ülni, mennyit hallunk a hangjából, ráz-e nagyon és elszédülünk-e (mint a buszon szinte mindig), vagy épp ellenkezőleg: kényelmesen ülünk majd, mint egy karosszékben.
Az ábrándozásra és a vágyakozásra emlékszem a legjobban. Egyszerűen jó volt csak rágondolni is az autózásra és vágyni arra, hogy mihamarabb bekövetkezzen. A legeslegjobb az volt, hogy tudtuk: biztosan megtörténik, mert amit édesapa megígért, az úgy is lett.
Az autózás napjából ma már mindössze a gyerekkori izgalmat vagyok képes felidézni. Percenként kiszaladtunk a kiskapun, megnézni: megjött-e már az autó. Aztán végül ott volt. Talán három ajtós volt, de az sem számított volna, ha csak az ablakon lehet bemászni. Valószinűleg egy Moszkvics 401-es lehetett, a háború előtti Opel Admiral szovjet másolata. Semmit sem tudtunk róla (most is csak azért, mert utánaolvastam). De ötévesen az ember nem is azzal foglalkozik, hogy egy négyhengeres, 1070 köbcentis, 26 lóerős, három fokozatú váltóval ellátott autóban ül, nem érdekli hány másodperc alatt van százon – ha ugyan az a típus képes volt valaha is ekkora sebességre.
Annyit tudtunk csak, hogy az autó fekete.
Máig fogalmam sincs, hogy kié volt, vagy hogy ki vezette. 1959-ben Nagykőrösön nem volt tíznél több autó. A Janovics doktornak biztosan, meg Kovács Sándornak, a konzervgyár igazgatójának is volt. De a gyerekorvos, dr. Tege Antal egy Panni robogóval járt ki hozzánk.
Apai nagypapánkhoz, Ballai Kálmánhoz mentünk, tanyasi tanító volt Lajosmizsén. Tőlünk úgy 10 kilométerre laktak. Ez, úgy sejtem, akkor sem lehetett 20 percnél hosszabb út.
Ha az ember átmerészkedett a Lyukashídon, akkor a Hantházi úton – a Nagyerdő után – balra kellett fordulni és már oda is értünk. Keskeny makadám vezetett oda.
Nem hinném, hogy bárkivel is találkoztunk volna odafelé, motoros járművel egészen biztosan nem. Mi csak ültünk hátul Ottóval az élménytől megszeppenve, és bámultunk kifelé.
A rozoga Moszkvics kormánya óriásinak látszott, aminek a tekeréséhez komoly férfi ereje szükséges. A sebváltó rögtön a kormány mellett jobbról, ismeretlen műszerek elől. Aki egy ilyet el tud vezetni, az már tényleg mindennel megbirkózik. Amikor odaértünk, Kálmán nagypapa várt bennünket.
Mi Ottóval az autóban maradtunk. Édesapa kiszállt, a sofőr is. Előbb Ottó furakodott a kormányhoz. Aztán én. Nem látszottunk ki, persze, de nem számított. Ott ültünk egy igazi autó kormánya mögött. Megérintettem. Előbb a kormányt, aztán a sebváltót. Kicsit poros volt a szélvédő, de azért ki lehetett rajta látni.
A motor nyilván nem ment. Egy kicsit talán lehetett hallani a hűtő percegését. A Moszkvics egy helyben állt.
Autóztunk!
Ötvenöt év múlva az unokámmal, Abigéllel elmentünk sárkányrepülőzni.
Ballai József korábban közölt írásai itt olvashatók:
