Ballai József (Nagykőrös, 1954) az ezredfordulón kezdett írni a Narancsba. Akkorra már nem csupán „kész”, hanem ismert és sikeres újságíró is volt. A rendszerváltozás zavaros gazdasági ügyei közül a talán legképtelenebb történet feltárása – a Leonardo da Vinci falfestménye (!) után visszaigényelt (!!) és kiutalt (!!!) 200 millió forintos áfavisszatérítésről írt cikksorozat – például az ő munkája volt. De az ún. olajszőkítés, a különböző össznépi trükközések neves és névtelen hőseinek a bemutatásáért is sokat tett – ezekből már bőven jutott a Narancsba is. Minőségi Újságírásért díjat is egy narancsos cikkéért kapott: kétrészes portréja Stadler Józsefről, erről a tragikomikus sorsú magyar üzletemberről és ügyeskedőről máig hivatkozási alap; ha valaminek okán a neve időnként előjön a sajtóban, rendszerint Ballai írására hivatkozva, abból idézve elevenítik fel alakját.
Ahogyan egyik Egotripjében fogalmaz, elsősorban elmesélni szeret; írásai egyéni hangjának ez az attitűd a forrása. Lapunk online kiadásában most olyan szövegeit közöljük, amelyekben ezúttal nem áfacsalókról, alföldi gengszterekről vagy éppen a mindig vesztes kényszervállalkozókról mesél. Hanem főleg a saját gyerek- és ifjúkoráról, meg azokról a szabadsághiányos évtizedekről, amelyek oly sokunknak jutottak osztályrészül, és amelyek egy gyerek szemszögéből felemelőek és szépek is tudtak lenni.
New Yorkban történt, 1993 őszén. A Lexington Avenue és az 58. Street sarkán lévő szállodám széles lépcsőjén igyekeztem az utcára, amikor szembejött velem Dlusztus Imre, a szegedi Délmagyarország akkori főszerkesztője. Csodálkozva köszönt rám. „Hát te?” „Látogató programom vagyok” – feleltem.
Az Imre mellett álló alacsony, idős úr a kezét nyújtotta. „Szentadorjány Gyula vagyok, örvendek.” Én is bemutatkoztam. „Ballai József? – kérdezett vissza a kisöreg és látszott rajta, hogy egy pillanatra elgondolkodik. – Petőfi Népe?” Meghökkentem: ismeri a nevemet? „18 évig tényleg ott dolgoztam, de most már a Világgazdaságnál vagyok – feleltem. – Megkérdezhetem, hogy honnan ismerős a nevem?” A kisöreg elmosolyodott: „A CIA-nál dolgoztam. Az volt a munkám, hogy a megyei lapokat olvassam, innen ismerlek.” Névjegyet cseréltünk, néhány udvarias mondatot még váltottunk, aztán indultam a dolgomra.
Szentadorjány Gyula alakja máig előttem van: 155 cm körüli magasság, az amerikai nyugdíjasokra jellemző lezser öltözet, azaz rikítóan kockás ing, kényelmes farmer, márkás sportcipő. Egy nyugdíjas CIA-ügynök, aki hajdan a munkaidejében Ballai-cikkeket (is) olvasgatott.
A Petőfi Népénél mi rendszeresen megkaptuk a „csíkost”, azaz az MTI napi kőnyomatosát – ez egy stencilezett, szűk körben terjesztett, bizalmas kiadvány volt, amely a világ dolgairól adott elég részletes tájékoztatást (azért hívtuk csíkosnak, mert a címlapján két piros csík futott át átlósan, de hívták C-cikkeknek is). A kiadvány közreadta a Szabad Európa (SZER), az Amerikai Hangja, meg a többi magyar nyelvű rádió érdekesebb kommentárjait (ehhez a lehallgató állomás Gödöllő közelében működött). De a SZER olykor maga is közreadta a megyei lapok érdekesebb – értsd: kritikus hangvételű – cikkeit, én magam is hallottam a saját írásomat a 25, 31, 41 és 49 méteres rövidhullámon.
Rácz Zoltán, aki több évtizedig dolgozott a VOA (Voice of America – Amerika Hangja) washingtoni szerkesztőségében a magyar osztályon, azt mesélte, hogy a hírek összeállításához minden nap egy 5-8 centi vastag paksamétát kaptak – angolul. Ez egyrészt a világhírügynökségek anyagait tartalmazta, másrészt pedig a magyar rádió híreit és kivonatokat a magyar nyomtatott sajtóból, beleértve a megyei lapokat is. Tájékoztatni csak az tud, aki maga is tájékozott – vegyük ezt az újságíró szakma alapvetésének.
Szentadorjány Gyula neve azóta csak egyszer merült fel. Király László György – KLGY – barátom (egykori Apeh-elnök, aki 2020-ban elhunyt) is meghívást kapott Amerikába és részese lehetett az USIA (United States Information Agency – az Egyesült Államok Tájékoztató Hivatala) által szervezett International Visitor programnak. (Abban az időben évente körülbelül 40 embert fogadtak.). Az amerikai nagykövetség munkatársai figyelemmel kísérik az adott ország életét és különféle információk alapján ők választják ki azokat az embereket, akiket érdemesnek és eléggé reményteljesnek találnak arra, hogy bemutassák nekik szakterületük amerikai sajátosságait. Cserébe nem várnak semmit direkt módon, de azt remélik, hogy a résztvevők nem felejtik el az amerikaiak nagylelkűségét később sem, amikor – legalábbis egy részük – magasabb pozícióba kerül. Ilyen program keretében járt az Egyesült Államokban – például – Antall József és Orbán Viktor is.
Amikor 1993-ban én kaptam meghívást, nem igényeltem tolmácsot, némi segítséggel magam szerveztem a programjaimat. KLGY, amikor ő ment, kért valakit, így osztották be mellé Szentadorjány Gyulát, a floridai nyugdíjas CIA-tisztet. Laci kifejezetten baráti viszonyba került az öregúrral és sok mindent megtudott róla.
1993-ban amerikai látogatásom minden napjáról naplót vezettem, ezt páran – köztük Király Laci – olvasták is (máig megvan, egyetlen nyomtatott példányban). KLGY hasznosnak tartotta az ötletet és a saját egy hónapját is naponta regisztrálta. A feleségétől, Zitától kaptam kölcsön a csaknem 100 oldalas, kitűnően megírt, elképesztően gazdag ismeretanyagot tartalmazó kéziratot.
Bőven szó esik benne Szentadorjány Gyuláról, aki 44 éves korában nősült, felesége is magyar nő. Kétszer menekült meg a hazaárulókra váró halálos ítélet végrehajtása elől: először 1945-ben, amikor a németek ellen szervezkedő kisgazda csoport tagjaként fogták el a nyilasok. „Aztán pedig – írja KLGY – a Rákosi korszakban, 1948-ban, mivel a bajt előre érezve ellopta a saját személyi anyagát – így nem volt ellene semmiféle felhasználható bizonyíték –, habár a belügyminiszteri titkárságok kiadták az utasítást az ÁVH-nak, hogy tartóztassák le és ügyét a szokásos módon intézzék el. A háború alatt és azt követően is a Külügyminisztériumban dolgozott, 1946 után a békeszerződéssel kapcsolatos csoportban, később pedig – hat nyelven beszélt folyékonyan – az idegen nyelvű rádióadásokat figyelte és összefoglalókat készített a Kisgazda Párt vezetősége számára (amit az egész külügy vezetősége olvasott és még Rákosiig is eljutott). 1956 novemberében átsétált Ausztriába, Bécsben a volt teniszpartnerénél, az angol nagykövetnél lakott, december első napjaiban már Amerikában várta a karácsonyt”.
Utána jött a State Department (Külügyminisztérium), majd a CIA.
Én magam soha többé nem találkoztam Szentadorjány Gyulával – és mivel 1993-ban is erősen nyolcvan felé járt már, alighanem már nem is fogok.
Ez van: az élet felvillant egy lehetőséget, és vagy élünk vele, vagy örökre elment mellettünk. 1993-ban New Yorkban az elegáns szálloda süppedős lépcsőjén nekem le kellett volna mondanom a programot és meg kellett volna hívnom a hajdani CIA-tisztet, hogy meséljen a munkájáról. Ezernyi kérdésem lett volna. Én viszont abszolút megelégedtem azzal, hogy az egykori CIA-tiszt ismerte a nevemet.
De hát minden újságíró erre vágyik. Hogy ismerjék a nevét.
