A gazdaság működéséhez termelési tényezőkre van szükség, úgymint humán forrásokra (munkaerő, oktatás, motiváció), természeti erőforrásokra, tőkeképzésre és technológiára (innováció, vállalkozókészség). Az egyes tényezők bizonyos fokig helyettesíthetik egymást, ám ha egyidejűleg több is szűkösen áll rendelkezésre, zavarok keletkeznek a javak előállításában, ami nem csupán a gazdaság gyarapodását teszi lehetetlenné, de már az elért szint fenntartását is akadályozza.
Ám ezekre a régóta ismert összefüggésekre tojik a magyar kormány. Miközben büszke rá, hogy uniós forrásokból sikerült belendíteni a gazdaságot, láthatóan hidegen hagyja, hogy
a termelési tényezők többsége csökkenő tendenciába váltott. Konkrétan: a hazai munkakínálatot a demográfiai tényezők mellett már a mínuszos migrációs egyenleg is apasztja, a belső felhalmozás szűkössége miatt fontos működő tőke (más néven: közvetlen külföldi tőke, FDI) beáramlását pedig már gyakorlatilag meghaladja a kiáramló tőke mennyisége. Közben a termelési tényezők közül mind fontosabbá váló szellemi tőkét megalapozó oktatást maga alá gyűri és elsorvasztja a kormány, és az információhoz jutást segítő IT-szektort is igyekszik kizsigerelni.
Nézzük a leginkább aggasztó fejleményeket. A KSH Népességtudományi Kutatóintézetének minap közreadott Demográfiai portré 2015 című tanulmánya lesújtó képet ad a potenciális munkaerő helyzetéről. A magyar lakosság vészesen öregszik: a 65 évesnél idősebbek aránya 1990 óta 13 százalékról közel 20 százalékra nőtt, és az intézet prognózisa szerint 2060-ig az egyharmados arányt is elérheti. Ez már önmagában is veszélyezteti a gazdasági jólét elért szintjének fenntartását, még akkor is, ha folyamatosan kitolják a nyugdíjkorhatárt. A problémát tovább súlyosbítja a nemzetközi vándorlások negatív egyenlege, amely nemcsak az ország lakosságát, de azon belül a munkaképes korú népességet is apasztja.
A külföldön munkát vállaló magyarok 330 ezerre becsült tábora családi átutalásaival ideig-óráig még hozzájárulhat az anyaország jólétéhez, ám a nyugdíjkassza hiányát már rövid távon felduzzasztja, hosszabb távon pedig munkaerőhiányhoz vezet. Ráadásul a külföldön tartózkodó magyarok iskolai végzettsége magasabb, mint az itthoni népességé, vagyis a szűkülő munkakínálat minősége is romlik.
Miközben a kivándorlás üteme felgyorsult, a hozzánk (zömmel a szomszédos országokból) bevándorolt külföldi állampolgárok száma nem tartott lépést vele. 2013-ban már hétezer fős kivándorlási többlet alakult ki, és a tanulmány alaphipotézise szerint ez a trend 2030-ig fennmarad. Az elöregedés mellett tehát másfél évtizedig még a nemzetközi vándorlás is apasztja a lakosságot, és csak ezt követően válik pozitívvá a migrációs egyenleg – feltéve, hogy a stabilizálódó magyar gazdaságban növekszik a munkaerőigény és ezzel párhuzamosan az elvándorlás mértéke is alábbhagy. Ám ebben az esetben is nyolcmillió alá süllyed a népesség 2060-ig. Ha viszont elmarad a tartós gazdasági fellendülés és a termékenység sem emelkedik a mai európai átlagra (amely egy nőre vetítve csupán 1,6 szülés), akkor fennmarad a negatív vándorlási egyenleg, és a magyar lakosság az évszázad második felében már a hétmilliót sem éri el.
A magyar kormány most éppen minden erejét a bevándorlás korlátozására fordítja, miközben nevetséges ösztönzőkkel (például az eddig négyfős eredményt hozó „Gyere haza, fiatal!” programmal) próbálja visszacsábítani a jobb élet reményében kivándorló magyarokat. Ugyanakkor a tankötelezettségi korhatár leszállításával, az érettségit nem adó szakképzés kiterjesztésével, a közoktatás centralizálásával, valamint a felsőoktatási autonómia megnyirbálásával súlyos és nehezen visszafordítható rombolást indított el a hazai népesség szellemi potenciáljában. Így ha sikerülne is fenntartható módon (vagyis nemcsak uniós finanszírozású kormányzati, hanem autonóm magánberuházásokkal) felpörgetni a magyar gazdaságot, akkor hamarosan a kellően adaptív munkakínálat állítana korlátot a fejlődés elé.
Ám nem csupán a potenciális munkaerő oldaláról válik mindinkább defektessé a magyar gazdaság, hanem a tőke oldaláról is. A külföldi tőkét kiszekáló, a multikat lerabló „szabadságharcos” politikája közepette kormányunk arról sem vesz tudomást, hogy a magyar gazdaság felzárkózása a fejlettebb országokhoz nem képzelhető el működőtőke-beáramlás nélkül. Hiába vonzanak ide a viszonylag magas állampapírhozamok tömérdek „forró” (értsd: bármikor kivonható) pénzt, ha a munkahelyeket teremtő és gazdasági növekedést generáló befektetések elapadnak. Márpedig a 2014-es fizetésimérleg-statisztika igencsak borús képet mutat a közvetlen tőkebefektetések alakulásáról. A különadó és az „elszámoltatás” miatt keletkező banki veszteségeket ellentételező 1,6 milliárd eurónyi tőkepótlásokat leszámítva csupán 0,7 milliárd eurónyi külföldi működő tőke jött Magyarországra. A feldolgozóipart alig félmilliárd euró külföldi befektetés izmosította, az IT-szektorba semennyi se jött, a kereskedelemben pedig egyenesen exodus volt megfigyelhető (amely egyébként már 2012 óta tart).
Az igazán megdöbbentő képet akkor kapjuk, ha a banki tőkepótlásokon felül beáramló közvetlen működő tőkéből levonjuk a magyarok külföldön befektetett 1,7 milliárd euróját, s megkapjuk az egymilliárd eurós negatív egyenleget. A feldolgozóipari magyar cégek már feleannyit fektettek be idegenhonban, mint amit a külföldi cégek minálunk, a gyógyszeriparban és a kőolaj-feldolgozásban pedig egyenesen tőkeexportőrré váltunk. Az idei első negyedévben folytatódott a tendencia, sőt, a banki tőkepótlásokat leszámítva most már a külföldi cégek is százmillió eurónyi tőkét vontak ki Magyarországról, miközben a magyar cégek majd félmilliárd eurót fektettek be külföldön.
Annak ellenére váltunk tehát nettó tőkeexportőrré, hogy a hazai megtakarítási és beruházási ráták egyáltalán nem erre predesztinálják országunkat, hanem inkább működőtőke-importot indokolnának. Ráadásul ez a furcsa helyzet olyankor jött létre, amikor a forint folyamatos leértékelődése a magyar munkaerőt is olcsóbbá tette, ami éppenséggel vonzerőt jelenthetne a külföldi cégek számára. Persze csak akkor, ha más intézkedésekkel (büntetőadókkal, piaci kiszorítással, levajazott közbeszerzésekkel) nem riasztaná el a kormány a különalkukra, stratégai partnerségre alkalmatlannak ítélt cégeket.
Végtére a gazdaság zsugorítása is lehet célja egy kormánynak, amely önmaga bebetonozását úgy véli megvalósíthatónak, ha kizárólag lojális polgárokat és cégeket tűr meg, akik/
amik szavazataikkal és anyagi juttatásaikkal stabilizálják a hatalmát. Adja az ég, hogy még időben csalódniuk kelljen számításukban – mielőtt rajtuk és vállalkozásaikon kívül semmi sem marad az országban.
