Barna Imre: Pont fordítva

Eiszferó

  • Barna Imre
  • 2014.02.10 14:01

Egotrip

Azt írja az újság, hogy újrafordítják a Miatyánkot. Ha jól értem a kissé zavaros beszámolót, "egy igen nagy létszámú francia bibliatudós- és írócsapat" már a 90-es évek közepe óta dolgozik "az új gyalulatú Biblián", és úgy tervezik, hogy ha jövőre Róma is rábólint, a 2015-ben nyomtatandó új misekönyvekbe már az ő verziójuk fog bekerülni.

A Biblia nem akármiféle gyalulnivaló, a Miatyánk szavait pedig a hagyomány magától Jézustól származtatja. A fordítása tehát nem rutinfeladat, és az egyetlen igazán problémás szöveghelyé különösen nem az. "Ne vígy minket kísértésbe" - hangzik magyarul az imádság hatodik kérése, és hasonló szálirány jellemzi a többi fordítást is a Pater noster-től és Wulfila gót Atta unsar-jától el egészen a finn, az afrikaans vagy az eszperantó változatig. A tudós francia csapatmunkások szerint ez márpedig a görög eredetiben olvasható eiszferó téves értelmezése: kísértésbe a Gonosz visz, Istent az emberfia pusztán arra kéri itt, hogy "ne engedje" őt kísértésbe esni. (Sőt, mint másutt olvasom, lehet, hogy a kísértés is valami megpróbáltatásféle inkább.) Ha igazat ad nekik a Vatikán, készülhetnek a további új katolikus gyalulatok, és előbb-utóbb az ortodox, a protestáns vagy éppen az örmény és a kopt kollégák is satupadhoz állhatnak.

Bizony, nagy a fordító felelőssége. Amit ráadásul - hacsak nem névtelen szakfordító az istenadta - legtöbbnyire egy szál magában kell viselnie, és szentszéki jóváhagyásra sem számíthat. Tévedéseinek általában persze nincsenek túl messze ható következményei - az olvasó lelki üdvére például nemigen lehetnek hatással -, de egy író, egy mű fogadtatását nagyon is befolyásolhatják.

Pedig egyszerűnek látszik a dolga. Arról van szó, amit mesterem, Lator László így fogalmazott meg: "azt kell lefordítani, ami ott van".

Azt tehát, és nem mást. Nem azt, amit a fordító - tudatlanság, félreértés vagy hamis ihletettség okán - a szövegbe képzel, hanem azt, ami tényleg benne van. Ez pedig mindenféle-fajta szövegre egyformán vonatkozik. A Miatyánktól az Odüsszeiáig, az Ulyssesen és az Archaikus Apolló-torzón keresztül el egészen odáig, hogy "Qu-est-ce que c'est?" vagy "é pericoloso sporgersi". Aki az előbbit nem "Mi ez?"-nek, hanem alárendelt összetett mondatnak, az utóbbit pedig "Kihajolni nagyon veszélyes"-nek vagy "Kidőlni veszedelmes"-nek fordítaná, nem azért járna el helytelenül, mert egy bonyolult mondatszerkezetet vagy valami szubtilis finomságot félreértett, hanem pont fordítva: azért, mert bonyolult mondatszerkezetet, szubtilis finomságot képzelt oda, ahol ilyesminek nemcsak nyoma, hanem helye sincs. És aztán lehet, hogy az utas valamiféle költői idézetnek véli a vonaton a figyelmeztetést, óvatlanul mégiscsak kihajol, és már ott is a baj. Vagy hogy ennél kevésbé véres, de valóságosabb példával éljek: kedvenc dunántúli fürdőhelyemen angolul a Danger of slipping, németül pedig egyenesen a Gefahr des Abrutschens felirat hívja fel a külföldi vendégek figyelmét a csúszásveszélyre. Ami magyarra visszafordítva körülbelül olyan, mintha "a lecsúszásnak veszedelméről" kezdeményezne diskurzust egy emelkedett lélek, aki mit sem hallott arról (vagy ha hallott is, fütyül rá), hogy hasonló helyeken angolul a Wet floor, németül pedig a Rutschgefahr járja. Az osztrák fürdővendég pedig ennek láttán hanyatt is eshet akár, úgy kell neki. Miért nem tanult meg magyarul?

Igaz, ami igaz: a Csúszásveszély csak egy szó, a Rilke-szonett tizennégy sor, az Ulysses pedig sok száz oldal. Tóth Árpádnak vagy éppen a Szentkuthy egyszer már kanonizálódott Ulysses-fordítását (mit tesz isten: csapatmunkában) felülíró Magyar James Joyce Műhely tagjainak ezermilliószorta több dolguk volt, mint a csúszásveszély botcsinálta fordítójának. De a feladat lényege nem változott: a fordítónak mindig ugyanazt az egyetlen információra szorítkozóan keveset vagy végtelenbe nyílóan sokat kell egy másik nyelven minél teljesebb mértékben, még egyszer előállítania, ami az eredetiben "ott van".

Vajon nem várt nyereség vagy éppen elkerülhetetlen veszteség-e tehát, hogy a nagyszerű Tóth Árpád kényszerűen "szeme almái"-nak fordítja a németben közönségesen csak szemgolyót jelentő (ám a versben gyümölcsként érlelődő) Augenäpfelt; vagy hogy Kappanyosék tömérdek plusz háttérismerettel gazdálkodó magyar Joyce-a egy árnyalatnyival kevésbé vicces, mint a Szentkuthy-féle előzmény léhább olvasata? Nem könnyű eldönteni. Ahogy azt sem, hogy az Ulysses antik eredetijét fordító Devecseri - mondjuk, Klopstock nyomán - okkal látta-e úgy, hogy a homéroszi hexameter magyarul is hexameterformát kell, hogy öltsön, vagy azoknak van-e igazuk, akik szerint az időmérték a maga idején semleges kelléke volt csupán az epikus megszólalásnak, és mint ilyen, modern fordításban nyugodtan mellőzhető ma már. Ahogy valóban mellőzik is itt-ott; és ahogy az általam ismert világnyelveken - szemben a máig érvényes magyar gyakorlattal - a klasszikus versformák is egyre kevésbé számítanak olyan üzenetnek vagy akár csak szempontnak, amit a fordító nem hagyhat figyelmen kívül.

Az Eiszferó egyébként aligha Jézus szava: Jézus nem görögül, hanem arámiul beszélt. Akkor tehát?

Minden világos: az is fordítás, ami ott van.

Neked ajánljuk