– Színdarabot fordítani jó, de a színházakkal meg fog gyűlni a bajod – figyelmeztetett Osztovits Levente, amikor (nem mellesleg az ő jóvoltából) megbíztak, hogy fordítsam le Camus darabját, A félreértést. – Éjnek évadján is felhívnak, te viszont sose találod meg őket, kölcsönkérnek könyvet, kéziratot, és nem adják vissza, minden linkségre képesek.
– És a legfontosabb – folytatta felokosításomat Benyhe János –, a színházi emberek mindent átírnak, mit nekik Shakespeare vagy Molière, a rendezők, kérlek, nem dolgoznak, mint mi vagy Vas Pista, ők alkotnak, nekik a szöveg az bakfitty.
Minden úgy lett, ahogy tudós Európa kiadóbeli kollégáim mondták.
Illetve pont fordítva.
A megjósolt linkségek valóra váltak, a szöveget viszont nem bántalmazták. Azért nem, mert a rendezők a színművészeti főiskolán is tanító Osztovits végzős-pályakezdő növendékei voltak, és a tanár úr nem hagyta, hogy garázdálkodjanak. Később aztán sokszor tapasztaltam a rendezői szövegszabászat rontásait, olyan is volt, hogy a dramaturg lebeszélt róla, hogy megnézzem A kaméliás hölgyet, mert az alkotók, úgymond, „csak alapnak tekintették a Dumas-t”, de színdarabfordítói pályám első éveiben kivételezettnek érezhettem magam. Igaz, egyik legsikeresebb munkámban, a Stílusgyakorlatokban csak nyomokban volt felfedezhető az eredeti Queneau, de hát a szójátékokat már én is inkább magyarintottam, mintsem fordítottam, és Salamon Suba László hosszú utóéletű (több mint hétszáz előadás) vizsgarendezésének épp az volt lényege, hogy hagyta rögtönözni a három kiváló színészt, Bán Jánost, Dörner Györgyöt és Gáspár Sándort.
Aztán jöttek a tapasztalt, profi rendezők, Ascher Tamás, Zsámbéki Gábor, később Szinetár Miklós, Valló Péter: ha húztak a szövegből, azért húztak, mert csakugyan hosszú volt, ha változtattak, észre sem vettem, olyan jól csinálták. Ascher egyébként a legapróbb módosításokat is megbeszélte velem. Első alkalommal harcra készen mentem be a Katonába, mert úgy értesültem, hogy meg akarja változtatni a már javában próbált Ionesco-darab címét, pontosabban vissza akarja módosítani egy régebbi fordításra. Kosztolányi-idézetekkel felvértezve készültem megvédeni a Haldoklik a királyt a Király halódikkal szemben, de éppen csak belefogtam az okfejtésbe (az a hangsúlyos, hogy haldoklik, ezért annak jó elöl lennie, a halódik pedig finomkodó), amikor Ascher értetlenkedve azt mondta:
– De hát szerintem is az a jó, hogy Haldoklik a király!
Színdarabot fordítani jó, igaza volt Osztovits Leventének. Nem mintha másképpen kellene azt fordítani, mint más prózát. Úgy kell megcsinálni, hogy mondható legyen. Bármilyen hosszú, indázó, szövevényes is egy mondat, legyen áttekinthető, kövesse a beszélt nyelv természetességét; a Jules Renard-t idéző Kosztolányival szólva: „A világosság az író udvariassága.” Jó, jó – vitatkozom magammal –, de azért a színházi fordítás mégiscsak más (azon a nem elhanyagolható körülményen kívül is, hogy jobban fizetik, mint a könyvfordítást). Valamicske lazaságot megengedhetek, és meg is engedek magamnak, részint azért, mert nincs szigorú szerkesztő, aki az orromra koppintana, részint pedig azért, mert a rendező és a dramaturg valószínűleg úgyis alkotó módon fog a szöveghez nyúlni, és hosszú évek tapasztalata alapján már tudom, hogy általában milyen nyelvi elemeket üldöznek, és írói életművük részeként mifélékkel gazdagítják az eredetit. Jobb azt megelőzni, ha lehet.
Ezzel vissza is értünk a fentebb emlegetett és alább még emlegetendő Benyhe Jánoshoz és az ő jövendöléséhöz a színházi emberek szövegváltoztató gerjedelméről. Egy kortárs francia színművet kétszer is visszafordítottam rendezőmagyarról fordítómagyarra, illetve hát – ne vegye nagyképűségnek a kedves olvasó! – magyar magyarra, de ezt csak azért tehettem meg, mert a szerző kikötötte, hogy csak az hangozhat el, amit én is jóváhagyok. Molière-rel viszont mindenki azt csinál, amit akar, ő már nem tudja megvédeni magát. Egy pályatársam panaszolta úgy két évtizede, hogy az ő mondata ez volt: „Kínáld meg a gróf urat egy pohár fehérborral”, és körülbelül ez lett belőle: „Basszá’ má’ oda egy pohár szőke lónyálat annak a fasznak!”
Azóta még durvább lett a világ, és Thália papjainak ajkáról csak úgy röpködnek a lófaszok és társaik; mostanában speciel a geci a slágerszó.
Nem volt ez mindig így. Már egy szolid kurvára is évtizedekig mörrent a pártállami kultúrpolitika, pedig a szó még a Károli-Bibliában is benne van (Hóseás 4,14). A Csirkefejből akkora botrány lett a ’80-as években, hogy zengett az ország. Csak hát nagy különbség, hogy a Spiró „trágárságai” nem önmagukért valók voltak, mint manapság a szerzőktől hovatovább függetlenedő, önjáró rendezők, színművészek ki- és beszólásai.
Néhány fordításommal – szerény kockázattal és szerény mértékben – annak idején magam is részt vettem a „csúnya szavak” szépirodalmi elfogadtatásáért folytatott szabadságharcban. Legkedvesebb emlékem a csatározás egyik jelentéktelen mellékhadszínteréhez fűződik. A rádió irodalmi osztálya megbízott, hogy csináljak rövid hangjátékot Michel de Ghelderode általam fordított drámájából, a Vörös mágiából. Elhívtak a felvételre. A stúdióból néztem, ahogy Gáti József ismerkedik a szöveggel (itt-ott belenézett, átlapozta), aztán szónokiasan magasba lendíti a karját:
– Kezdhetjük, gyerekek!
Ment minden, mint a karikacsapás, Gáti, a színművészeti főiskola gyönyörű orgánummal megáldott beszéd- és színészmesterség-tanára hiba nélkül blattolta a fösvény Hiéronymus szövegét, mígnem eljutott ahhoz a részhez, hogy
„HIÉRONYMUS (a papnak) Ki innen!… Ezt a görényt! Suttyomban eregeti az áldást. Ne képzelje, hogy tömjénező a segge!”
– Micsoda!? – bődült el a rettegett tanár úr, aki egyébként civilben és a főiskolán egyáltalán nem irtózott az illetlen szavak használatától. – Seeeegg?! Talán feneke, fara, ülepe, tompora! Én azt a szót, hogy… hogy… hogy… segg, én azt a Magyar Rádióban ki nem ejtem a számon.
Csend lett, a rendező rám nézett. Lázasan gondolkoztam. Itt nincs helye magyarázatnak, mondanom kellene valami frappánsat… De mit?
Benyhe János sietett segítségemre. Szerepelt egy irodalmi műsorban, és ott maradt a rádiójáték-felvételen. Odalépett a rendező mellé, és olyan bársonyos hangon, hogy az vetekedett Gáti Anna örök-szavalatával, belebúgott a mikrofonba:
– Mondd, édes Jóskám! Te itt a rádióban végképp eltörölnéd a segget?
– Ehh! – legyintett Gáti. – Jól van, ha így ragaszkodtok hozzá, nem bánom, legyen!
Így esett, hogy a Magyar Rádióban végül mégsem lett törölve a segg.
