Váradi Balázs

Csak semmi politika!

A szolidaritás koncentrikus körei

Egotrip

„Dr. Seszták Miklós mindig is sokat tett Kisvárdáért. Nem csak városunkra, választókerületünkre, hanem az egész megyére, sőt az ország fejlődésére is kiemelten figyelt. Teljesen mindegy, hogy magánemberként, ügyvédként, képviselőként vagy miniszterként, de nagyon sokan számíthattak rá és nagyon sokan, sok mindent köszönhetnek neki.” Leleszi Tibor kisvárdai polgármester

Képzeljük el, hogy a kedves jó olvasó Budapesttől harmadfélszáz kilométerre él, egy szegény, elvándorlástól sújtott kisváros (hívjuk a rossz vicc kedvéért Nagyvárdának) polgáraként, és két országgyűlési képviselőjelölt közül kell választania. A párthovatartozásuktól most tekintsünk el, nem is annyira a ránk telepedő politikai kilátástalanság okán, mint inkább a gondolatmenet leegyszerűsítése kedvéért. Legyen tehát mindkettő férfiú független, vagy legyen ez az esélyes, hovatovább az egyetlen választható párton belüli jelöltállítási verseny.

Az egyik jelöltünk Önzetlen Ödön. Ő Edmund Burke bristoli választóit 1774-ben provokáló híres beszéde szellemében lép fel, mely szerint „a Parlament nem különböző, ellenséges érdekeket képviselő követek nemzetközi kongresszusa, ahol a résztvevők ügynökként és szószólókként a többiekkel szemben képviselik ama érdekeket; épp ellenkezőleg, a Parlament egy egész nemzet deliberatív gyűlése, melynek egy érdeke van, az egészé; amelyben nem helyi célok, helyi előítéletek, hanem a közös észből fakadó közjó az irányadó. Maguk választják a képviselőt, de ha már megválasztották, ő már nem Bristol képviselője, hanem parlamenti képviselő”. Ödön kerek perec kijelenti, hogy a parlamentben kizárólag a közjót és az egész nemzet üdvét fogja szolgálni. Soha nem vetemedne arra, hogy csak azért támogasson az ország egésze szempontjából rosszabb projektet a jobbal szemben, mert annak hasznai a saját választókörzetébe csorognak majd.

A másik aspiránsunk Szakítós Miklós. Ő épp ellenkezőleg érvel: azt ígéri, hogy szeme előtt csakis saját városának érdekei lebegnek majd. Ha alkalom nyílik rá, hogy odaterelje a közösségi forrásokat, ha mégoly pazarló formában is, ő biz’ nem lesz rest így cselekedni. Ha a közjót meglehetősen homályos módon szolgáló, de pár tucatnyi embernek munkát adó termálvizes lórehabilitációs centrum adóforintokból esedékes felépítése útján, akkor úgy. (Ehhez lásd a 2065/2017. korm.-határozatot – a szerk.) De persze amikor olyasmiről esik szó, aminek nincs területi-elosztási hatása, Miklósunk is képviselheti majd a haza általános üdvének magas elveit.

Kire szavazna ön? Ödönre vagy Miklósra? A válasz egyszerűnek tűnik: akinek csak a közvetlen környezetének anyagi érdekei számítanak, Miklós neve mellé húz ikszet, míg akinek a viselkedése (szakkifejezéssel) szocio- és nem egotropikus, vagyis az egész társadalom vélt érdekeihez igazodna, Ödönt választja.

De valóban Ödön álláspontja-e az erkölcsösebb?

Etikai rendszere válogatja. Az egyenlő emberi méltóság és a mindenkit megillető jogok talaján álló morális rendszerek in abstracto rendszerint nem tudnak mit kezdeni azzal a jól dokumentálható ténnyel, hogy szinte mindannyiunknak erősebben fog a lelkiismerete, ha állampolgártársunk, földink, szomszédunk, rokonunk boldogítása érdekében kell áldozatot hoznunk. S kevésbé hangos akkor, ha hozzánk képest más országban, más nyelven, más színű bőrben, más istenhez imádkozik az, akinek erkölcsi okból pénzt (oltást, gyógyszert, ételt, ivóvizet, iskolát) juttathatnánk.

Az Ödön-féle morális univerzalizmus lehet keresztény, marxista vagy kanti („Isten előtt mindenki egyenlő”; „az egyik ember annyi, mint a másik”; illetve „Az emberiség családja minden egyes tagja méltósággal, valamint egyenlő és elidegeníthetetlen jogokkal bír”) – szempontunkból jószerivel egyre megy. Egyik is, másik is súlyos kozmopolita kötelezettségeket ró Ödönünkre, aki e világszemlélet végső konzekvenciájában kénytelen lenne amellett kardoskodni, hogy a nemzet költségvetését szinte teljes egészében a legszegényebb magyaroknál is sokkal rászorultabb harmadik világbeli éhezőknek juttassuk. Ha nem így tesz, az eggyel magasabb, globális dimenzióban ugyanúgy a csoportönzés ágenseként fog feltűnni, mint ahogy országa szintjén Miklós.

Sőt, mondhatná Miklós, a bölcs alkotmányozó atyák szerte a világban (itthon a rendszerváltáskoriak éppúgy, mint Orbán és Szájer a tabletjével, de például az amerikaiak is), nem véletlenül találták úgy ki a népképviselet rendszerét, hogy a törvényhozás tagjainak jelentős részét helyi körzetekben választják meg. A helyi képviselők épp a helyi vélemények és érdekek képviseletére választatnak meg helyben. Ergo maga a választási rendszer kényszeríti olyan parlamenti harcra a képviselőket, amelynek végén a mohó Miklósok közé keveredő néhány jámbor Ödön választókörzetének végképp felkopik az álla.

De még ha nem is az egész földkerekség összes lakójának azonos súllyal figyelembe vett érdeke hajtja a politikust (Peter Singer, akinek nem egy gondolatát használom itt, az intelligensebb állatokat is ideszámítja, de ez mellékszál) –, ugyan miért lenne erkölcsileg felsőbbrendű a magyarok, mint a nagyvárdaiak boldogítására felesküdni?

Mit felel erre Ödön?

Bizony messze vezethet az, ha legitimnek fogadjuk el, hogy a nemzet gyűlésében a szavazás során bármi más, mint a nemzet érdeke figyelembe vehető. Tekintheti-e magát Ödön, a szemüveges egyke, a látáskorlátozottak és az egyszülöttek érdekeinek képviselőjének a parlamentben? És vajon dolga-e a filatelistákat és a Széchenyi utca lakóit is képviselni – neki, aki maga is bélyeggyűjtő, és a Széchenyi és a Kossuth utca sarkán lakik? És ha ez is elfogadható – él klasszikus retorikai eszközökkel Ödön –, akkor netán elfogadható az is, hogy a volt munkahelyén, a sportklubban vagy az egyetemi kollégiumban kialakult baráti körök érdekeit képviselje az Országgyűlésben? Mikor lesz a részérdekek érvényesítéséből gátlástalan, kliensalapú, urambátyám lenyúlás?

Ez nem könnyű feladvány. Nincs kész válaszom, csak véleményem, ráadásul olyan, amit konzervatív barátaim biztosan nem osztanak. Nem tagadom, hogy az evolúció, az érzelmek, a tudatlanság és az intézmények adta megannyi korlát az én felelős szolidaritásomat is rendre azon embertársaim felé terelik, akik a hozzám mind közelebbi körökön helyezkednek el. Mégis bizalmatlan vagyok ezzel az intuícióval szemben. Még ha nem is kérdőjelezem meg a jó szándékát, Miklós érvei az önzés irányába mutatnak. Ödönéi azzal szembemennek. Az én bizonytalan szimpátiám ezért Önzetlen Ödöné. És az öné, kedves olvasó?

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.

„Idő és hely hoz létre igazi közösséget”

A Freeszfe elnökeként teljesen az egyesület körüli teendők kötötték le Forgács Péter figyelmét, mostantól pedig a FREEDOM, az új otthonuk szellemiségének kialakítása a cél. Arról kérdeztük, mit terveznek az épülettel, mit jelent a szabadság, és egyáltalán, milyen iskola lesz itt.

A Bolsonaro-végjáték

Szeptember 11-én a brazil szövetségi legfelsőbb bíróság, a Supremo Tribunal Federal (STF) bűnösnek mondta ki a demokratikus rend elleni szövetkezésben és 27 év és 3 hónap szabadságvesztésre ítélte Jair Messias Bolsonarót, Brazília volt elnökét, aki 2019 és 2022 között töltötte be ezt a posztot.