Képzeljük el, hogy a kedves jó olvasó Budapesttől harmadfélszáz kilométerre él, egy szegény, elvándorlástól sújtott kisváros (hívjuk a rossz vicc kedvéért Nagyvárdának) polgáraként, és két országgyűlési képviselőjelölt közül kell választania. A párthovatartozásuktól most tekintsünk el, nem is annyira a ránk telepedő politikai kilátástalanság okán, mint inkább a gondolatmenet leegyszerűsítése kedvéért. Legyen tehát mindkettő férfiú független, vagy legyen ez az esélyes, hovatovább az egyetlen választható párton belüli jelöltállítási verseny.
Az egyik jelöltünk Önzetlen Ödön. Ő Edmund Burke bristoli választóit 1774-ben provokáló híres beszéde szellemében lép fel, mely szerint „a Parlament nem különböző, ellenséges érdekeket képviselő követek nemzetközi kongresszusa, ahol a résztvevők ügynökként és szószólókként a többiekkel szemben képviselik ama érdekeket; épp ellenkezőleg, a Parlament egy egész nemzet deliberatív gyűlése, melynek egy érdeke van, az egészé; amelyben nem helyi célok, helyi előítéletek, hanem a közös észből fakadó közjó az irányadó. Maguk választják a képviselőt, de ha már megválasztották, ő már nem Bristol képviselője, hanem parlamenti képviselő”. Ödön kerek perec kijelenti, hogy a parlamentben kizárólag a közjót és az egész nemzet üdvét fogja szolgálni. Soha nem vetemedne arra, hogy csak azért támogasson az ország egésze szempontjából rosszabb projektet a jobbal szemben, mert annak hasznai a saját választókörzetébe csorognak majd.
A másik aspiránsunk Szakítós Miklós. Ő épp ellenkezőleg érvel: azt ígéri, hogy szeme előtt csakis saját városának érdekei lebegnek majd. Ha alkalom nyílik rá, hogy odaterelje a közösségi forrásokat, ha mégoly pazarló formában is, ő biz’ nem lesz rest így cselekedni. Ha a közjót meglehetősen homályos módon szolgáló, de pár tucatnyi embernek munkát adó termálvizes lórehabilitációs centrum adóforintokból esedékes felépítése útján, akkor úgy. (Ehhez lásd a 2065/2017. korm.-határozatot – a szerk.) De persze amikor olyasmiről esik szó, aminek nincs területi-elosztási hatása, Miklósunk is képviselheti majd a haza általános üdvének magas elveit.
Kire szavazna ön? Ödönre vagy Miklósra? A válasz egyszerűnek tűnik: akinek csak a közvetlen környezetének anyagi érdekei számítanak, Miklós neve mellé húz ikszet, míg akinek a viselkedése (szakkifejezéssel) szocio- és nem egotropikus, vagyis az egész társadalom vélt érdekeihez igazodna, Ödönt választja.
De valóban Ödön álláspontja-e az erkölcsösebb?
Etikai rendszere válogatja. Az egyenlő emberi méltóság és a mindenkit megillető jogok talaján álló morális rendszerek in abstracto rendszerint nem tudnak mit kezdeni azzal a jól dokumentálható ténnyel, hogy szinte mindannyiunknak erősebben fog a lelkiismerete, ha állampolgártársunk, földink, szomszédunk, rokonunk boldogítása érdekében kell áldozatot hoznunk. S kevésbé hangos akkor, ha hozzánk képest más országban, más nyelven, más színű bőrben, más istenhez imádkozik az, akinek erkölcsi okból pénzt (oltást, gyógyszert, ételt, ivóvizet, iskolát) juttathatnánk.
Az Ödön-féle morális univerzalizmus lehet keresztény, marxista vagy kanti („Isten előtt mindenki egyenlő”; „az egyik ember annyi, mint a másik”; illetve „Az emberiség családja minden egyes tagja méltósággal, valamint egyenlő és elidegeníthetetlen jogokkal bír”) – szempontunkból jószerivel egyre megy. Egyik is, másik is súlyos kozmopolita kötelezettségeket ró Ödönünkre, aki e világszemlélet végső konzekvenciájában kénytelen lenne amellett kardoskodni, hogy a nemzet költségvetését szinte teljes egészében a legszegényebb magyaroknál is sokkal rászorultabb harmadik világbeli éhezőknek juttassuk. Ha nem így tesz, az eggyel magasabb, globális dimenzióban ugyanúgy a csoportönzés ágenseként fog feltűnni, mint ahogy országa szintjén Miklós.
Sőt, mondhatná Miklós, a bölcs alkotmányozó atyák szerte a világban (itthon a rendszerváltáskoriak éppúgy, mint Orbán és Szájer a tabletjével, de például az amerikaiak is), nem véletlenül találták úgy ki a népképviselet rendszerét, hogy a törvényhozás tagjainak jelentős részét helyi körzetekben választják meg. A helyi képviselők épp a helyi vélemények és érdekek képviseletére választatnak meg helyben. Ergo maga a választási rendszer kényszeríti olyan parlamenti harcra a képviselőket, amelynek végén a mohó Miklósok közé keveredő néhány jámbor Ödön választókörzetének végképp felkopik az álla.
De még ha nem is az egész földkerekség összes lakójának azonos súllyal figyelembe vett érdeke hajtja a politikust (Peter Singer, akinek nem egy gondolatát használom itt, az intelligensebb állatokat is ideszámítja, de ez mellékszál) –, ugyan miért lenne erkölcsileg felsőbbrendű a magyarok, mint a nagyvárdaiak boldogítására felesküdni?
Mit felel erre Ödön?
Bizony messze vezethet az, ha legitimnek fogadjuk el, hogy a nemzet gyűlésében a szavazás során bármi más, mint a nemzet érdeke figyelembe vehető. Tekintheti-e magát Ödön, a szemüveges egyke, a látáskorlátozottak és az egyszülöttek érdekeinek képviselőjének a parlamentben? És vajon dolga-e a filatelistákat és a Széchenyi utca lakóit is képviselni – neki, aki maga is bélyeggyűjtő, és a Széchenyi és a Kossuth utca sarkán lakik? És ha ez is elfogadható – él klasszikus retorikai eszközökkel Ödön –, akkor netán elfogadható az is, hogy a volt munkahelyén, a sportklubban vagy az egyetemi kollégiumban kialakult baráti körök érdekeit képviselje az Országgyűlésben? Mikor lesz a részérdekek érvényesítéséből gátlástalan, kliensalapú, urambátyám lenyúlás?
Ez nem könnyű feladvány. Nincs kész válaszom, csak véleményem, ráadásul olyan, amit konzervatív barátaim biztosan nem osztanak. Nem tagadom, hogy az evolúció, az érzelmek, a tudatlanság és az intézmények adta megannyi korlát az én felelős szolidaritásomat is rendre azon embertársaim felé terelik, akik a hozzám mind közelebbi körökön helyezkednek el. Mégis bizalmatlan vagyok ezzel az intuícióval szemben. Még ha nem is kérdőjelezem meg a jó szándékát, Miklós érvei az önzés irányába mutatnak. Ödönéi azzal szembemennek. Az én bizonytalan szimpátiám ezért Önzetlen Ödöné. És az öné, kedves olvasó?
