Egotrip

Debrecen olyan hely, ahol a sugárút a Nagytemplomba fut bele, ha időben el nem ágazol. Szabadság van, te döntesz, én jobbra szoktam srégen, az 1-es, egyben egyetlen villamos vonalán. De lehet balra is, arra megy a busz, a valamely rejtélyes okból 31-es fővonal, kiírva benne szépen, hogy álló utasok kapaszkodjanak. Így védelmez, óv a jóságos Tefu, vagy mi, az emberszállítmányozás, nehogy fölbukjon az utas. Fogja is erősen, körme fehér, ritka a borulás. Kanyarban nagyot rúg gyereken, gágogó libán. Bethlen utca, Végh Dezső utca, majd az igazi vég, a Doberdó. Ott le kell szállni, nincs mese, s szaporán húzni el. Iszkol haza a nép, viszi a szatyrokat, riadt szeme megpihen a bolt málló oldalfalán. Mindent vissza - szól a festett felirat, s ez máma tényleg a szívéből beszél.

Komar és Melamid orosz festők, akik afféle képzőművész Ilf and Petrovként készítik többnyire mulatságos képeiket a nagyközönség nagy bámulatára és bosszantására. 1982-ben még azt a jelenetet festették meg az érett szocreál (annak is inkább kínai változatának) stílusában, amikor a festészet múzsája bemutatja Kliót, a történetírás múzsáját Sztálinnak, miközben a háttérben az est leszáll Árkádia halmaira. 1993-ban nagyot dobtak. Az amerikai kormány kulturális alapjának pénzén csináltak egy egyszerű kérdőíves felmérést arról, hogy milyen festményeket szeretnek az amerikaiak. Kiválasztottak ezervalahányszáz embert, akik társadalmi státusukat tekintve hűen jelenítik meg az amerikai társadalmat, és megkérték őket arra, hogy válaszoljanak néhány egyszerű kérdésre. Például, hogy mekkora méretű festményeket kedvelnek, melyek a kedvenc színeik, a figuratív vagy inkább az absztrakt képeket kedvelik-e. Megkérdezték őket az általuk kedvelt képek témájáról is. Inkább természeti? Hol? Hegyen? Folyóparton? Netán lakásbelső? Csendélet? Állatok ne legyenek inkább rajta? Történelmi témák? Csatajelenetek? A mindennapi élet örömei? Mezei munka? Városi élet? stb., stb. Összegyűjtötték a válaszokat, és azok alapján megfestették "Az amerikaiaknak legjobban tetsző képet" (és azt is, amelyiket kutatások szerint a legvisszataszítóbbnak tartják). A kb. 70x100 cm nagyságú képen (az átlagméret) főként a zöldek és a narancsbarnák (a legnépszerűbb színek) keverednek, a képen George Washington látható (történelmi téma), amint sétál a folyóparti pázsiton (természeti tematika) láthatólag tavasszal (a kedvenc évszak), és kedvtelve szemlél (harmónia) három dolgos asszonyt, amint mosnak a folyóban (a munkás hétköznapok nehézségei és szépségei), miközben e jelenetet kis őzcsapat (állatos téma) figyeli. A messzi láthatáron csata (történelmi sorsforduló) dúl. (A legkevésbé tetsző képen egy citromsárga-fekete, apró nonfiguratív alkotás volt.) Na ugye hát ez egy elég pihent dolog, azonban az ijesztő benne az, hogy nem is annyira.

The Shadow-Line; A Confession című írásában Joseph Conrad úgy vélekedett, hogy "(A) fikció történelem, emberi történelem, különben semmi lenne. Ám több is annál; sokkal szilárdabb alapokon nyugszik, a formák realitásán, a társadalmi jelenségek megfigyelésén, míg a történetírás fundamentuma a dokumentum, nyomtatott és írott szövegek elemzése, a másodkézből származó benyomás. Ezért a fikció közelebb áll az igazsághoz." Joseph Conrad nem sejthette, hogy Berkesi András, a Sellő a pecsétgyűrűn, az Októberi vihar, a Vihar után és számtalan más, serdülteket és serdületleneket egyaránt megrontó fikció szerzője ezt komolyan veszi, és büntetőjogi felelőssége tudatában fogja majd gyakorolni. A katonai elhárítás volt tisztje, aki tisztázatlan okokból és körülmények között négy évet töltött börtönben az ötvenes évek első felében, és akivel rabtársai a szabadulás után (ki tudja, miért? - én is tudom, de bizonyítékok hiányában nem írhatom) nem álltak szóba, a Népszabadság 1957. szeptember 8-i számában tanúnak jelentkezett.

Délután van, és az évszak természetéből adódóan takarodik lefelé az égről a nap, itt, magasan az egykori SZOT-üdülők fölött meglehetősen látványosan, lila, rózsaszín, kék, baromi giccses, naiv festő ecsetjére kívánkozik, lehetne tőle hányni, de ebben a beavatott pillanatban mégis jelzésszerű, felejthetetlen kép: elütött mackó applikálva a kandalló fölé, zebralábú piknikszékek keretezik az asztalt, bekeretezett nyalás, alias a világ legszebb tája, én pedig ölni szeretnék végre, megfejteni azt a rettenetet, ami engem éveken át a miskolci kapitányság fogdájának pincéjébe kényszerített, ahol szerencsétlen anyámat faggatták fasiszta múltjáról meg a rohadt fiáról, aki éppen tizenhat évesen indul a rendszert megdönteni, tehát ideje rászólni, hogy mióta bassza aktuális kedvesét, és beidézni, és beidézni, és beidézni újra, aztán, mikor letelt az évad, úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. Jó volt, úgy ment le a nap, mint még semmikor, a Nagygöncöl trónolt a megérdemelt helyén, és még hideg sem volt, enni indultunk Füredre, enni indultunk, bélszínt jól átsütve, és a másikat félig, de nem sikerült, elszúrták, túlsütötték, bár a köret rendben volt, végül is ezért csináltunk újságot, ezért kezdtük ezt az egész rohadt újságcsinálást, aztán mi lett belőle, hol a picsában vagyunk, átkozottak ősapáink, ám az átok genetikus, nem ússzuk meg mi sem, átkozottak vagyunk, és ahol sírjaink domborulnak, és unokáink dorombolnak: nincs átsütve rendesen a bélszín, az Unicum vizezett, sörünk langyos, kávénk hideg, kardunk rozsdás eke, és bármit teszünk, el kell mennünk innen, mert csak ezek lesznek vagy azok felettünk. Figyelem a vénám: éhes, tervezem régóta, hogy kiszállok, rohadjatok meg itt, nélkülem. Belelapozok a naplómba, valaki más írta a lábjegyzeteket, átolvasták, mialatt aludtam, nem járulok hozzá, hogy szerepeljen alatta a nevem, színtiszta paranoia, pedig tényleg...

Vannak emberek, akiket idejében észre kell venni, mielőtt még történelmet csinálnak.

Megtanítottak rá az új magyar demokrácia "nemzeti elkötelezettségű" pártjai és vezérszónokai, hogy az ő számukra nem vagyok magyar, hanem (büdös) zsidó, mégpedig a nürnbergi törvények értelmében az, vagyis a zsidó hitközség számára nem, de Giczy, Orbán, Torgyán és Lezsák politikusok számára igen. Az új magyar double speech szerint "nemzetietlen" az, aki két éve az SZDSZ-re vagy az MSZP-re szavazott. "Idegenlelkű" az, aki nyugat-európai mércével mérve is demokratikus politikai viszonyok közt óhajt élni, tehát tudatosan okozok kárt az országnak, ha a jövőben se Orbán Viktorra és a többiekre adom a voksom. Mint ahogy szerintük tudatosan romboltam a magyar életet azzal is, hogy a Lezsák-féléket annak idején kiszavaztam a hatalomból. Komplett szótára van már a bújtatott zsidózásnak az ellenzék politikai nyelvezetében.

Szerintem akkor kezdődött, amikor egy nő azt mondta a tévémben, hogy "fektessen be". Gondolom, sokan emlékeznek még erre a gyöngyszemre. Nem sokkal később még egy riportot is láttam az alkotóval, és megtudtam, hogy ez azért humoros, mert kétértelmű. No comment. Talán ez volt a kezdet.

Bodoky Tamás

Prozac® 20mg, ez van a felhajtós füzet letéphető lapjainak tetejére írva, új kiút a depresszióból, ez meg az alján biztat és informál. Amennyiben e két kékkel nyomtatott sor közti fehér terület rendszeresnek mondható, kitartó nézése s ritka jó napokon nyolc óra/oldal sebességű megtöltése munkának nevezhető, akkor ebbe dolgozom. A legnagyobb örömet benne a lapozás adja, amikor - ünnepi alkalom - az egyik végre megtelik: jé, Prozac, mindig meglepődöm, nem csap be sosem. Maga a szer egyébként szart se ér, fél évig voltam rajta, garantálhatom. Jó eleve nem lehet, ha a fél USA ezen él - akkor már inkább reklámja legyen a terápiám. Ez se segít, de a mellékhatása biztos kevesebb.

Volt először a mindennapi élet szovjetizálódása, lett új magyar szó: zabrálni, szegény nagyapám nem engedte a családot szotyit enni, mondván, az megszállócsemege (a tökmag megengedett, sőt támogatott volt), viseltünk pufajkát meg usánkát (amit rajtuk és rajtunk kívül már csak Babrak Karmal és New York-i festőművészek viseltek). Aztán lett itten globalizálódás, jön a MacWorld, egyre több a pulykamell és az ásványvíz, egyre kevesebb a nőkön a szőr, kokakolonizáció (NB., kezdünk tanulni dolgozni is). Sokakat foglalkoztatott az, hogy milyen kulturális tartalmakkal és dinamikákkal írható le az, amikor egy uralkodó kultúra befolyással van egy másikra. Schlörer történész egy fizikai metaforával, a "kultúrlejtő" fogalmával él, mondván, ahogy halad az ember kelet felé Európában, úgy slamposodnak a nyugati kultúra vívmányai, Bibó hasonlót állít egy textilipari metaforával, amikor azt mondja, hogy a kkeurópai kultúra a nyugatira emlékeztet, csak "egyszerűbb szövedékben".

Egy kiállítás képei"És ez a csendőrfelszerelés hogyan kerül ide?" - fakad föl a kérdés a riporter Vincze György torkából a Szülőföldem hullámhosszain. A színhely a József nádor tér 7-es számú házában a Belügyminisztérium Állandó Kiállítóterme, az alkalom Az ellenforradalom rémtettei című kiállítás 1957.

Kezdetben volt az Én. Fejlődése elég jól indult, aztán az Állam és az Egyház pár ezer év alatt személytelenre szocializálta, úgyhogy mire felnőtt, már csak más kisbetűs énekkel érezte jól magát. Önmagába zárva egyedül volt, lement hát a térre a többiekhez. Sokan voltak. "Elvtársak!" - szólt hozzájuk egy másik én, és ez bizony csalódást keltett, mert ugyan szocializmust akartak, de nem ilyen felvezetéssel. A sok én eltérő célját egységbe olvasztotta a minisztérium tetejéről jövő vérfürdő.

Nézem a gyilkost, zöldbablevest melegít. Hosszú, kék pólóban van, egyébként meztelen, kontrollálatlan látvány, combok, legalább kettő, korrekt és kivédhetetlen elkárhozás. Jó vele élni, naponta enni ad, szép, ha felkel, mint egy kamasz. Gyilkos. Van egy rendszeres telefonálónk, aki elmondja ezt, ha elfelejtenénk, mondja, hogy gyilkos, érdekes eset egy beteg családból. Az egész alom selejtes, egyikük önkezével vetett véget nyomorult nemi életének, a másik levéltitkot sért, perverz, indokolhatatlan, beteges örömmel. El fogom venni a kedvét, rossz napjai lesznek, nincs kedves ellenség, csak én vagyok: bosszúálló, kis geci. Nem szeretem a veszteseket, szaguk van, másokat okolnak, nem érzik a veszélyt, át lehet gyalogolni rajtuk, idegenekkel basznak, kikeverik az ásványvízből a buborékot.

Ma, a Kádárban Sándor Gyuri. Nagyjelenet. Bejőve látom, hogy ott ül, többekkel. Nincs lelkierőm kifordulni az Étkezdéből, de iszonyodom a lehetőségtől, hogy "szervusz, kérlek, hogy vagy", vagy ilyesmi, ezért neki háttal ülök le, és az újságomba mélyedek. Már majdnem el is feledkezem a jelenlétéről, az ebéd közepén tartok, amikor felharsan, "szervusz Kornis Mihály, ez egy híres író, satöbbi, és csak mondja-mondja, csinálja a műsort, a szokásos hangerővel, mint egy takarítógép, torkomon akad a falat. Ilyenkor szoktam hibázni, dadogni vagy kiabálni, de most nem, fel se emelem a fejem az újságból, "ne köszöngessél, Gyurika, már nem vagyunk olyanba", mondom, csaknem halkan, és ennék tovább, de ezt nem bírja ki, feláll, odajön, azt játssza, hogy majom, lógatja a karját, "akkor személyesen teszem tiszteletemet!", a tányér és a szájam közé hajol, "akarod, hogy megalázkodjam?", satöbbi, próbálok nem törődni vele, nem nézek rá, "hagyjál békén, Sándor György, nincs beszélgetés, menj innen", de nem tud leállni, azt is tudom, hogy miért, fél, "mondd, te halhatatlan ember, mit csináljak, hogy visszaköszönj nekem, kezet csókoljak?", felnézek, ebben a pillanatban halálos csend lesz a Kádár-ban, még mindig nem vesztem el a fejemet, "menj ki, és csókold meg a Klauzál téri öreg zsidó néniknek a kezét, tőlük kérjél bocsánatot", talált, süllyed, "úgy van, igaza van, végre valaki megmondta neki", mekegi mögöttünk egy nagyon öreg hang, ami S. Gy.-t összecsapott ripacskodásra készteti, erőszakosan megcsókolja a kezemet, méltatlankodik, ököllel csapkodja az asztal sarkát, mindenki minket néz, izzad a feje, megsajnálom, átölelem, "menj már ki", súgom a nyakába, lázasan szidni kezdi az SZDSZ-t, hát ezzel itt nincs túl nagy sikere, "te bármit csinálhatsz, akkor is szeretlek, viszont az Esterházynak sose fogok megbocsátani", "hogy jössz te ahhoz, hogy haragudjál az Esterházyra, hát ő a te keresztanyád vagy mid, Gyuri", és már nevet az étterem, még csak nem is ellenségesen, szeretik itt a Sándor Gyurit, mint az elkódorgott mihasznát a bolond szülők, biztatnak minket, fogjunk kezet, kezet fogunk, de amikor kimegy, egy nyolcvan-százéves vendég szenilis-józanul azt mondja, "úgy kell neki"; egy öreg fotós pedig mesélni kezdi, hogy ezt a Gyurit kicsi gyerekként, ´44-ben a Duna-partra kísérték a nyilasok, és akkor ijedt meg, azért dadog, azért törleszkedik az Antall-huszárokhoz... Kihűlt a kajám, de legalább jó napjuk volt az öregembereknek, pont a legigazibb törzsközönség van itt, csupa olyan, aki már a háború előtt itt evett állítólag. Ma újra félnek; ülnek borzasan a pléhkanaluk mellett, egész nap azon filóznak, hogy bevagoníroztathatják-e őket újra, vagy az kizárt. Mégis, szégyellem magam a jelenet miatt. Jobb lett volna, ha nincs.