"Ez a fénykép, amelyen a kajárpéci Varga János teljes csendőr őrmesteri (közben, úgy látszik, lefokozták - R. I.) pompájában díszeleg, nem 1944-ben, hanem 1956-ban készült. A fotográfus abban a ruhában örökítette meg a jó Vargát, amelyet ő 12 esztendő alatt hűségesen megőrzött" - teremti meg mindjárt a kontinuitást ´44 és ´56 között Szabó László főnöke és későbbi elődje, Pintér István, a Népszabadság bűnügyi rovatvezetője. A Szülőföldem hallgatói persze ritkán olvasták a Népszabadságot, és ha ezzel töltötték is volna az idejüket, akkor sem ismerték volna könnyen föl az 1957. július 15-i tudósításban a június 2-i íráshoz mellékelt fényképen Varga Jánost (a telefonkönyv tele van Varga Jánossal). Pintér szerint kajárpéci Varga Jánosnak 1945 után mindenkihez van jó szava, a falu legiparkodóbb embere, segít, javít, fúr-farag, az elesettek támasza, a rászorulók istápolója. Ezzel árulja el magát: nyilvánvaló, hogy sötét múltját takargatja. Csak a mély rejti az igazságot; csak az valódi, ami láthatatlan. (Akárha a Legfelsőbb Bíróság indoklását olvasnánk a Szív utca sarkán meggondolatlanul lövöldöző Pudleiner Gyula ügyében, akire éppen azáltal sikerült minden kétséget kizárólag rábizonyítani a szerencsétlen sorsú Haraszti házaspár lefejezését, hogy nem hagyott ujjlenyomatot. Az idős házaspár lakása tele volt ujjlenyomatokkal, csak Pudleineré hiányzott, aki - a bíróság szerint - gyakorlott rendőr lévén a nagy fejetlenségben is gondoskodni tudott az áruló nyomok eltüntetéséről. A bizonyíték hiánya megdönthetetlenül Pudleiner ellen vallott.)
Ám hiába "a jó Varga" gondos disszimulálása, a szög csak kibújt a zsákból. "Varga még nem vehette fel a csendőregyenruhát az ellenforradalom első napjaiban, de már kivette a láda mélyéből, előkészítette, kikefélte, kivasalta. Úgy találta meg a karhatalom, s bűnjelként lefoglalta. Ebben a ruhában fényképezték le Varga Jánost." A csendőr tehát, akinek látványában Nagy Imre annyira kedvét lelte, hogy még a Belügyminisztérium Állandó Kiállítótermében, a fényképen sem tudta visszatartani mosolyát, nem vette fel az egyenruhát. Erre már nem volt érkezése, így aztán a rendőrségre maradt a fénykép elkészítése.
Vargáék azonban nem nyugodtak. A Népszabadság szerint, amikor felesége meglátta férje képét a győri Állami Áruház kirakatában a többi hasonszőrű ellenforradalmár társaságában, "felháborodva berontott az igazgatóhoz", és azt tudakolta, miért rakták ki pont az ő férjét, aki fel se vehette az egyenruhát. Kérdésére megfelelő választ kapott.
Akinek kezébe került a június 2-i Népszabadság, az már biztosan elfelejtette, mit is hallott május 18-án a rádió Szombat esti krónika című adásában. Pedig ha nem felejt, akkor nem csodálkozott volna azon, hogy a győri Állami Áruház igazgatója egyértelmű és határozott választ adott Vargáné okvetetlenkedő kérdésére. "Napról napra többen állnak meg a sétálók vagy a dolgukra siető emberek közül a győri Állami Áruház kirakata előtt. A nyolc fénykép és a hozzájuk tartozó felírás bemutatja, milyen galád, embertelen, szadista módon ölték meg a mosonmagyaróvári gyilkosok a hazájukat bátran védelmező és életüket feláldozni tudó határőrtiszteket. A képek önmagukért beszélnek..." - mondja a (már nem Szabad) Kossuth rádió. "Kik tették ezt? Az egyik kép erre is válaszol. Kajárpécen Varga János volt csendőr főtörzsőrmester újra magára öltötte a csendőregyenruhát, kakastollas sapkáját. Elérkezettnek látta az időt, hogy a börtönből kiszabadult gyilkosok, betörők, politikai bűnösök és kalandorok bandájával együtt újra magának követelje a hatalmat és ezzel a jogot a nép felett. A gyilkosok felelnek tetteikért!" - mondta a bemondó.
A mosonmagyaróvári per vádlottjai között nem szerepelt Varga János sem mint őrmester, sem mint főtörzsőrmester. Néhány nappal az Esti krónika előtt a Kisalföld május 15-i száma arról tudósított, hogy Varga Jánost (rangjelzés nélkül) a győri Katonai Bíróság negyedrendű vádlottként ötévi börtönre ítélte. A tudósításban indoklás nem szerepel. Ez azonban semmit sem bizonyít.
