Kornis Mihály: Naplórészlet

  • 1996. október 17.

Egotrip

Ma, a Kádárban Sándor Gyuri. Nagyjelenet. Bejőve látom, hogy ott ül, többekkel. Nincs lelkierőm kifordulni az Étkezdéből, de iszonyodom a lehetőségtől, hogy "szervusz, kérlek, hogy vagy", vagy ilyesmi, ezért neki háttal ülök le, és az újságomba mélyedek. Már majdnem el is feledkezem a jelenlétéről, az ebéd közepén tartok, amikor felharsan, "szervusz Kornis Mihály, ez egy híres író, satöbbi, és csak mondja-mondja, csinálja a műsort, a szokásos hangerővel, mint egy takarítógép, torkomon akad a falat. Ilyenkor szoktam hibázni, dadogni vagy kiabálni, de most nem, fel se emelem a fejem az újságból, "ne köszöngessél, Gyurika, már nem vagyunk olyanba", mondom, csaknem halkan, és ennék tovább, de ezt nem bírja ki, feláll, odajön, azt játssza, hogy majom, lógatja a karját, "akkor személyesen teszem tiszteletemet!", a tányér és a szájam közé hajol, "akarod, hogy megalázkodjam?", satöbbi, próbálok nem törődni vele, nem nézek rá, "hagyjál békén, Sándor György, nincs beszélgetés, menj innen", de nem tud leállni, azt is tudom, hogy miért, fél, "mondd, te halhatatlan ember, mit csináljak, hogy visszaköszönj nekem, kezet csókoljak?", felnézek, ebben a pillanatban halálos csend lesz a Kádár-ban, még mindig nem vesztem el a fejemet, "menj ki, és csókold meg a Klauzál téri öreg zsidó néniknek a kezét, tőlük kérjél bocsánatot", talált, süllyed, "úgy van, igaza van, végre valaki megmondta neki", mekegi mögöttünk egy nagyon öreg hang, ami S. Gy.-t összecsapott ripacskodásra készteti, erőszakosan megcsókolja a kezemet, méltatlankodik, ököllel csapkodja az asztal sarkát, mindenki minket néz, izzad a feje, megsajnálom, átölelem, "menj már ki", súgom a nyakába, lázasan szidni kezdi az SZDSZ-t, hát ezzel itt nincs túl nagy sikere, "te bármit csinálhatsz, akkor is szeretlek, viszont az Esterházynak sose fogok megbocsátani", "hogy jössz te ahhoz, hogy haragudjál az Esterházyra, hát ő a te keresztanyád vagy mid, Gyuri", és már nevet az étterem, még csak nem is ellenségesen, szeretik itt a Sándor Gyurit, mint az elkódorgott mihasznát a bolond szülők, biztatnak minket, fogjunk kezet, kezet fogunk, de amikor kimegy, egy nyolcvan-százéves vendég szenilis-józanul azt mondja, "úgy kell neki"; egy öreg fotós pedig mesélni kezdi, hogy ezt a Gyurit kicsi gyerekként, ´44-ben a Duna-partra kísérték a nyilasok, és akkor ijedt meg, azért dadog, azért törleszkedik az Antall-huszárokhoz... Kihűlt a kajám, de legalább jó napjuk volt az öregembereknek, pont a legigazibb törzsközönség van itt, csupa olyan, aki már a háború előtt itt evett állítólag. Ma újra félnek; ülnek borzasan a pléhkanaluk mellett, egész nap azon filóznak, hogy bevagoníroztathatják-e őket újra, vagy az kizárt. Mégis, szégyellem magam a jelenet miatt. Jobb lett volna, ha nincs.

1993. szeptember 14. kedd

Ma, a Kádárban Sándor Gyuri. Nagyjelenet. Bejőve látom, hogy ott ül, többekkel. Nincs lelkierőm kifordulni az Étkezdéből, de iszonyodom a lehetőségtől, hogy "szervusz, kérlek, hogy vagy", vagy ilyesmi, ezért neki háttal ülök le, és az újságomba mélyedek. Már majdnem el is feledkezem a jelenlétéről, az ebéd közepén tartok, amikor felharsan, "szervusz Kornis Mihály, ez egy híres író, satöbbi, és csak mondja-mondja, csinálja a műsort, a szokásos hangerővel, mint egy takarítógép, torkomon akad a falat. Ilyenkor szoktam hibázni, dadogni vagy kiabálni, de most nem, fel se emelem a fejem az újságból, "ne köszöngessél, Gyurika, már nem vagyunk olyanba", mondom, csaknem halkan, és ennék tovább, de ezt nem bírja ki, feláll, odajön, azt játssza, hogy majom, lógatja a karját, "akkor személyesen teszem tiszteletemet!", a tányér és a szájam közé hajol, "akarod, hogy megalázkodjam?", satöbbi, próbálok nem törődni vele, nem nézek rá, "hagyjál békén, Sándor György, nincs beszélgetés, menj innen", de nem tud leállni, azt is tudom, hogy miért, fél, "mondd, te halhatatlan ember, mit csináljak, hogy visszaköszönj nekem, kezet csókoljak?", felnézek, ebben a pillanatban halálos csend lesz a Kádár-ban, még mindig nem vesztem el a fejemet, "menj ki, és csókold meg a Klauzál téri öreg zsidó néniknek a kezét, tőlük kérjél bocsánatot", talált, süllyed, "úgy van, igaza van, végre valaki megmondta neki", mekegi mögöttünk egy nagyon öreg hang, ami S. Gy.-t összecsapott ripacskodásra készteti, erőszakosan megcsókolja a kezemet, méltatlankodik, ököllel csapkodja az asztal sarkát, mindenki minket néz, izzad a feje, megsajnálom, átölelem, "menj már ki", súgom a nyakába, lázasan szidni kezdi az SZDSZ-t, hát ezzel itt nincs túl nagy sikere, "te bármit csinálhatsz, akkor is szeretlek, viszont az Esterházynak sose fogok megbocsátani", "hogy jössz te ahhoz, hogy haragudjál az Esterházyra, hát ő a te keresztanyád vagy mid, Gyuri", és már nevet az étterem, még csak nem is ellenségesen, szeretik itt a Sándor Gyurit, mint az elkódorgott mihasznát a bolond szülők, biztatnak minket, fogjunk kezet, kezet fogunk, de amikor kimegy, egy nyolcvan-százéves vendég szenilis-józanul azt mondja, "úgy kell neki"; egy öreg fotós pedig mesélni kezdi, hogy ezt a Gyurit kicsi gyerekként, ´44-ben a Duna-partra kísérték a nyilasok, és akkor ijedt meg, azért dadog, azért törleszkedik az Antall-huszárokhoz... Kihűlt a kajám, de legalább jó napjuk volt az öregembereknek, pont a legigazibb törzsközönség van itt, csupa olyan, aki már a háború előtt itt evett állítólag. Ma újra félnek; ülnek borzasan a pléhkanaluk mellett, egész nap azon filóznak, hogy bevagoníroztathatják-e őket újra, vagy az kizárt. Mégis, szégyellem magam a jelenet miatt. Jobb lett volna, ha nincs.

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.