1993. szeptember 14. kedd
Ma, a Kádárban Sándor Gyuri. Nagyjelenet. Bejőve látom, hogy ott ül, többekkel. Nincs lelkierőm kifordulni az Étkezdéből, de iszonyodom a lehetőségtől, hogy "szervusz, kérlek, hogy vagy", vagy ilyesmi, ezért neki háttal ülök le, és az újságomba mélyedek. Már majdnem el is feledkezem a jelenlétéről, az ebéd közepén tartok, amikor felharsan, "szervusz Kornis Mihály, ez egy híres író, satöbbi, és csak mondja-mondja, csinálja a műsort, a szokásos hangerővel, mint egy takarítógép, torkomon akad a falat. Ilyenkor szoktam hibázni, dadogni vagy kiabálni, de most nem, fel se emelem a fejem az újságból, "ne köszöngessél, Gyurika, már nem vagyunk olyanba", mondom, csaknem halkan, és ennék tovább, de ezt nem bírja ki, feláll, odajön, azt játssza, hogy majom, lógatja a karját, "akkor személyesen teszem tiszteletemet!", a tányér és a szájam közé hajol, "akarod, hogy megalázkodjam?", satöbbi, próbálok nem törődni vele, nem nézek rá, "hagyjál békén, Sándor György, nincs beszélgetés, menj innen", de nem tud leállni, azt is tudom, hogy miért, fél, "mondd, te halhatatlan ember, mit csináljak, hogy visszaköszönj nekem, kezet csókoljak?", felnézek, ebben a pillanatban halálos csend lesz a Kádár-ban, még mindig nem vesztem el a fejemet, "menj ki, és csókold meg a Klauzál téri öreg zsidó néniknek a kezét, tőlük kérjél bocsánatot", talált, süllyed, "úgy van, igaza van, végre valaki megmondta neki", mekegi mögöttünk egy nagyon öreg hang, ami S. Gy.-t összecsapott ripacskodásra készteti, erőszakosan megcsókolja a kezemet, méltatlankodik, ököllel csapkodja az asztal sarkát, mindenki minket néz, izzad a feje, megsajnálom, átölelem, "menj már ki", súgom a nyakába, lázasan szidni kezdi az SZDSZ-t, hát ezzel itt nincs túl nagy sikere, "te bármit csinálhatsz, akkor is szeretlek, viszont az Esterházynak sose fogok megbocsátani", "hogy jössz te ahhoz, hogy haragudjál az Esterházyra, hát ő a te keresztanyád vagy mid, Gyuri", és már nevet az étterem, még csak nem is ellenségesen, szeretik itt a Sándor Gyurit, mint az elkódorgott mihasznát a bolond szülők, biztatnak minket, fogjunk kezet, kezet fogunk, de amikor kimegy, egy nyolcvan-százéves vendég szenilis-józanul azt mondja, "úgy kell neki"; egy öreg fotós pedig mesélni kezdi, hogy ezt a Gyurit kicsi gyerekként, ´44-ben a Duna-partra kísérték a nyilasok, és akkor ijedt meg, azért dadog, azért törleszkedik az Antall-huszárokhoz... Kihűlt a kajám, de legalább jó napjuk volt az öregembereknek, pont a legigazibb törzsközönség van itt, csupa olyan, aki már a háború előtt itt evett állítólag. Ma újra félnek; ülnek borzasan a pléhkanaluk mellett, egész nap azon filóznak, hogy bevagoníroztathatják-e őket újra, vagy az kizárt. Mégis, szégyellem magam a jelenet miatt. Jobb lett volna, ha nincs.
