Kezdetben volt az Én. Fejlődése elég jól indult, aztán az Állam és az Egyház pár ezer év alatt személytelenre szocializálta, úgyhogy mire felnőtt, már csak más kisbetűs énekkel érezte jól magát. Önmagába zárva egyedül volt, lement hát a térre a többiekhez. Sokan voltak. "Elvtársak!" - szólt hozzájuk egy másik én, és ez bizony csalódást keltett, mert ugyan szocializmust akartak, de nem ilyen felvezetéssel. A sok én eltérő célját egységbe olvasztotta a minisztérium tetejéről jövő vérfürdő.
A Kossuth tér és az egyéni tudat hamar kiürült. Forradalom volt. "A közrend zavartalan biztosítása érdekében a Belügyminisztérium nyilvános utcai tüntetéseket, felvonulásokat a további intézkedésig nem engedélyez." Az én, amelynek addigra már nem voltak a munkásosztálytól eltérő érdekei, csak bámult, mi minden alakult: párt, nőegylet, munkástanács, nemzetőrség, forradalmi bizottság. Megannyi kollektív lehetőség. Ahová engedték, belépett, mérsékelten zsidózott, bár ávóst nem akasztott, kronstadti anarchista matrózt és spanyol trockistát nem üldözött, majd november 4-én elment aludni, és csak 1957. május 1-jén jött elő ismét, ünnepelni.
Megkezdődött a sör-virsli-gulyás-piros lufi-SZOT éra, amit a többi énnel együtt nem egyszerűen átvészelt, hanem táncdalfesztivállal, kesudió- és kicsi-vagy-kocsi vitákkal tett még édesebbé. Õ is beállt a sörbe. Trónfosztott eszével morgott, de mindig visszautasította, ha odaát bántottak "minket". Minket, a sok kis egykori ént együtt. Negyven éven át tartott a Ki Mit Tud. A magányos tömeghez hasonlóan ő is családot csinált. Hegyek között, völgyek között zakatolt a Skoda. Sorok között olvasott. Emberek között hallgatott. Kollektívan atomizálódott egészen addig, amíg Krassó György föl nem állt a Münnich Ferenc utcában egy létrára, amivel megdöntötte a rendszert egy izgalmas másfél órára.
Krassó volt az egyetlen, akiben meglátta az ős-Ént: azt csinálta, amit belső morálja mondott neki. Ha ránéztek, visszanézett. Utálta a parancsolgatást. Hatalomellenes sátrat állított a hatalom központja elé. Tudat volt és akarat, gúny és performance, élet és irodalom. Én volt. Merő életveszély. Aztán Krassó meghalt, pártja átment nemzeti-proletár sérelmi politikába. Rendes kerékvágás.
Amióta a forradalom felfalta gyerekeit, nincs dekódolva a hatalmi-kényszerkollektivista gondolkodásmód, nincs desifrírozva az uralmi nyelvezet. Nincs rehabilitálva az Én. Hiányt fogunk pótolni.
