Egotrip

"Két óra múlva kezdődik a tévében a választási közvetítés. Most ébredtem a késői polgári ebédet követő sziesztából. Megpróbálom magam feltüzelni, hogy a történetet, minden körülmény ellenére, elmeséljem. Feltüzelni magam, mint egy fatuskót a cserépkályhában."

Egy váratlan, nem kiszámítható módon előálló esemény talányos módon köti össze (avagy inkább választja el) az esemény előtti és utáni idő történetét. Ha eltévedünk egy erdőben, akkor megpróbálunk tájékozódni a Nap állása, a környező táj egyes jegyei, a fejünkben lévő homályos térkép és az addig megtett út emlékei alapján, és hol erre, hol arra a logikára hallgatva bolyongunk a rengetegben. Ám egyszer csak meglátunk egy útjelzést, amiről tudjuk, hogy célhoz vezet; ettől kezdve az útjelzésig vezető kóborlás visszatekintve egyszer csak egy útszakasszá válik - mely út egyetlen lényeges ismérve, hogy valahonnan valahová vezet. Az elveszettség szakaszának kétségeiről pedig azonnal elfelejtkezünk. A választás estéje is hasonló módon választja el a kampány és az eredmény értékelésének időszakát. Ám a választási eredmény létrejötte fölötti gondolkodás nem csupán viszonylag szokványos ismeretelméleti helyzetgyakorlat, hanem nehézsúlyú politikai kérdés is.

Április 7-étől 21-éig tízmillió honfitársammal átruccantunk Eldorádóba. Az utazás szinte ingyen volt, leszámítva a szórólapok, SMS-ek, plakátok és nagygyűlések költségeit. Az utazási iroda minden kellemetlenségtől megkímélt minket, amivel az ilyen kirándulások együtt járnak. Nem kellett kényelmünket feláldozni, ülhettünk megszokott fotőjünkben, heverészhettünk bejáratott ágyunkon, családtól, barátoktól sem kellett elszakadnunk. És mégis a régen vágyott Eldorádóban tölthettünk két szép hetet. Minden jó elénk termett, amiről valaha is álmodtunk, néhány nap alatt megalapozhattuk családunk jövőjét és megteremthettük saját nyugodt öregkorunk feltételeit.

A választások első fordulója előtt K. Dezsőt fölhívta az édesanyja. Ugye elmész, fiam. Elmegyek, anyám. És ugye tudod, kire kell. K. Dezső hallgatott, tömör kampánycsönd.

Egy barátom drámákat fordít (orosz klasszikusokat) életszerű, mai magyar nyelvre. Egy ismerőse fölrótta neki, hogy folyton ilyet mondanak a szereplői: Nem is gondoltam rá, hogy ez neki fájdalmat okoz. Az ismerős szerint ez helyesen úgy volna: Nem is gondoltam arra, hogy... Úgy érvelt, hogy a rá szót csak a megnevezendő dolog helyettesítésére szabadna használni, vagyis ha a mondat itt véget ér és nem mondjuk ki, hogy a rágondolás mire vonatkozott: Nem is gondoltam rá. Pont. No de, védekezett a fordító, a rá lehet bárminek a helyettesítője: nem is gondoltam rá, értsd "Mátraira" vagy "a levélre", vagy "hogy ez neki fájdalmat okoz". Ez igaz, mondta az ismerős, de a kifogásolt mondatban ott van - mellékmondat formájában - a rágondolás tárgya (hogy ez neki fájdalmat okoz), ezért itt nem a helyettesítő rá, hanem az előre mutató arra szükséges.

Te, te, Zsuzsika! Figyeljél már, édes csillagom - próbált meg az egyik végre rést vágni az egybefüggő, értelmetlen hangzavarrá tömbösödött verbális káoszon. - Mire akadékoskodol ilyen nagyon? Se szép nem vagy, se okos. Költségemen ettél, ittál, este héttől hallgatunk, pedig, teszem hozzá, elvétve sem mondtál semmi értelmeset. Na most, Zsuzsa. Zsuzsika. Zsuzsikám, édesem. Zsuzsicica! Zsuzsibaba! Körülbelül mit gondoltál, mi fog következni, ha elsírtad a bánatod? Elsírod elölről, megint? És ez akkor így megy majd reggelig? Könyökölünk? Isszuk az unikumot? Hallgatjuk, hogy a férjed elhagyott? Az érdekfeszítő részletekre majd rákérdezünk? Mint a kutya lopott Lada hátsó ablakában: bólogatunk? Megsajnálunk? Könnyeket morzsolunk? Úgy nagyjából ez volt az elképzelés? Engemet, szerinted, ki sajnált, amikor bent voltam negyvenhárom hónapig? Ki gyűjtött mellettem aláírásokat? Tehettem én pedig róla, hogy az a köcsög a késbe beleszaladt? Megjegyzem, az is pont így akadékoskodott. Nem volt a rokonod? Na tehát. Tapogatsz ezerrel felfele kéróra, ha elhagyott a férjed, ha nem. Senki nem kíváncsi, milyen a lelkiállapotod. Hogy? Nem értettem kristálytisztán. Ja, hogy nincs ínyedre a dolog?

Nagyot taknyolt három közvélemény-kutató intézet, de különösen nagyot a Tárki meg a Gallup. Ez pedig azért volt feltűnő, mert mindketten nagyon odabújtak az állam ölébe, és ha valaki odabújik, akkor büdössé válik. Akkor is, ha a szocialistákhoz dörgölőzik majd. Akkor is, ha egyébként felkészült, tisztességes, jó szándékú. A Hídember talán nagyszerű film (kétlem), a Bánk bán kiváló munka (erősen kétlem), a Nemzeti Színház építészeti remekmű (hö-hö), az ott díszbemutatott Az ember tragédiája meg a színjátszás csúcsa (na ne!), de mindezek, éppúgy, mint a Tárki meg a Gallup, erősen átitatódtak a hatalom szagával, és ezért aligha lehet őket fintorgás nélkül, teljes objektivitással szemügyre venni.

Ritkán iszom, de akkor nagyon. Ritkán mozdulok ki otthonról, de akkor részegen. Akik nem ismernek, alkoholista szarnak ismernek. Szerencsére a rajongók ilyenkor otthon ülnek, és a lemezeimet hallgatják.

Megdöntöttem a Rekordok könyvét. Mindig is ferdén állt, akárhogy raktam vissza. A múltkor is kerestem benne, hogy hány percig pingpongozott a kertben Hruscsov és Brúsz Dikinzon, de se a hánál, se a dénél, se a pénél, se a kánál nem találtam. Hiába, akkor vettem észre, nem is ábécésorrendben adatoznak. Ez megzavart, mint az a felirat, hogy a fogamzásgátlót zárjuk el a gyerek elől. Én meg még azt hittem, fordítva van. Hogy azért szedik, mert nem akarnak gyereket.

A polgárnak néha elege lesz a sok hablatyból, és a száraz tények világában keres menedéket. Különösen alkalmasnak látszik erre a célra a statisztika, aminek a törvény szerint "feladata és célja, hogy valósághű, tárgyilagos képet adjon a társadalom, a gazdaság, a tulajdonviszonyok, a környezet állapotáról és változásairól". Joggal remélheti hát a polgár: a statisztikai adatok ismerete némiképp megóvja attól, hogy ambiciózus történelemhamisítók átrajzolják a múltat, és ezzel nagyobbítsák fel saját tetteik jelentőségét, vagy kisebbítsék saját mulasztásaik súlyát.

Atelep a talajmechanikusok évi rendes körmenetére készült, amikor a Mókus dűlőtől a Madár lépcsőig menetelnek az ünneplőbe öltözött szakemberek, és megemlékeznek Kogutowitz Manóról, kinek szobra ugyan Alsó-Bélatelepen áll, de lélekben csillebérci.

Léggömb-cafat a madzagon / ma van a születésnapom. K. Dezső a születésnapján, hova is, temetésre indul. Ma temetik Hidegkuti Nándort az óbudai temetőben. Tegnap lett volna nyolcvan. E. Kornél is ott, van, megnézi őt is. Napos márciusi délelőtt.

Komka Péter olvasónk azt kérdezi: "létezik-e olyan magyar szó (avagy: mennyire létjogosult, mennyire "hágja át" saját szabályait a nyelv), hogy látszódik?" Majd így érvel: "Ha netán lát+sz[ik]+ódik lenne a szerkezete, az azért problémás, mert a lát+sz[ik] már passzivizálódott, elvesztette a tárgyát. És (minden reményem szerint) tárgyatlan igék már nem képesek újra passzivizálódni (pl. -ódik-kal)."

FM Dosztojevszkij néven alapítok rádióállomást, napi huszonnégy órában Joy Divisont sugároz, de alkalmanként egy különösen idegesítő hangú fiatal segédszínész fölolvassa a világirodalom legnagyobb pojácájának, Kirillovnak néhány mondatát a zsarnokságról: "Az élet fájdalom, az élet rettegés, és az ember boldogtalan. Az ember most azért szereti az életet, mert szereti a fájdalmat meg a rettegést. Az élet most a fájdalomért adódik, és ebben van az egész csalás. Most az ember még nem az igazi ember. Majd lesz új ember, boldog és büszke. Akinek mindegy lesz: élni vagy nem élni, az lesz az új ember. Aki legyőzi a fájdalmat meg a rettegést, az maga isten lesz. A másik isten meg nem lesz."