A hátsó ülésen egy nímand, aki Halász Péter titkáraként mutatkozott be, Magda Marinko öccse, két filmrendező meg egy kiugrott pap, Gézának hívják. Én a sofőr mellett, ölemben valami Maja nevű tizenhat éves csaj. Azt állítja magáról, fotómodell és táncosnő, azt állítom róla, a lányom és a szeretőm. A csomagtartóban a Blikk fotóriportere és három cigányzenész.
Klasszikus kompánia, Bulgakov tollára való. Mint ahogy az este további része is.
Idegen pálya, a *** Múzeum felé vesszük az irányt, írók tartanak felolvasóestet, utána diszkó. Farkasbundát és Ray Ban napszemüveget viselek, kisujjamon halálfejes pecsétgyűrű, fejemen kínai alsógatya. Kérdem a taxist, ismeri-e a hetvenegyes Bowie-lemezt, a Hunky Doryt? Ismeri-e Marc Bolant? Ian Huntert? Brian Connollyt? Brian Enót? Bryan Ferryt? Brian Jonest? Legalább Brian Epsteint, bazmeg! Egyre csak azt mondja, nem, nem, nem. Megkérdem, fagyos téli hajnalon nyert-e már emblémás zoknit betelefonálós műsoron? És elment érte a város másik végébe? És hordja? A gyerek? A kisebbik? Egy van csak? Még?
Valamit morog, csak a köcsög szót értem, keze a CB-rádión matat, de egy ropogós kétezres megállítja.
Steve Harley And Cockney Rebels névre kérek áfás számlát.
Odabent hosszú asztalnál az írók, előttük vázák, ropik, sörök. Korombeliek.
Egyikük panyókára vetett, madárszaros Bundeswehr-dzsekiben a saját szövegével birkózik. Folyamatosan motyog, néha elakad, de annyit azért megértek, hogy Mari... hasis... úttörőtábor... apám Skoda 100-asa... Amszterdam... Ibolya presszó. Ja, és persze Prága. Többször is.
A felolvasás végén mindenki bólogat. Van moderátor, ő is motyog. Feltűnő, hogy teljesen kiszámítható gesztusait a közönség mosollyal értékeli. Olyan összekacsintóssal. Mint amikor a hatvanas években Arkagyij Rajkin, a közkedvelt szovjet humorista azt mondta: "Válámi ván..." Mindenki tudta, mikor mondja, de nem ez volt a fontos. Szerették.
A moderátort is szeretik.
Engem nem szeretnek.
A tizenkettedik tequila még aranyból van, a tizenharmadik is. A tizennegyediket elissza előlem Halász Péter titkára, a tizenötödik mint a kő.
Nemrég hallottam egy történetet, nektek adom. A kilencvenes évek közepén fiatal költők bújtak elő az egyetemi előadótermekből, szépek voltak, illatosak. Folyóiratukra egy alapítvány adott pénzt, éppen annyit. Az utolsó szám nem jelent meg, mert közülük az egyik eltapsolta a nyomdaköltséget. Ha elissza, kártyázza, ringyózza, nincs történet. De ő konyhabútort vett belőle. Konyhabútort.
Nem bízhatsz senkiben harminc alatt.
Mellettem egy különösen ellenszenves fiú, aki zsíros, hosszú hajával úgy néz ki, mint Noddy Holder a Slade-ből, bort követel. Noddy Holdernek azért nem voltak ennyire proli vonásai, pedig.
Közlöm vele.
Leszólítok egy költőnőt, akit múltkor a tévében, egy éjszakai beszélgetős műsorban láttam. A nő szerepe a médiában.
- Pardőz, csak nem Miss ´81-hez van szerencsém?
- Ilyen öregnek látszom?
- Én a nyolcvanegy eladott verseskötetére gondoltam, asszonyom. Tán tévedek? Nem magát mérik a Rákóczi téri kilós könyvesboltban 1900 forint helyett harmincért? Did you wanna be a rock and roll star, baby?
Remegni kezd, eltorzul az arca, zsigerből reagál:
- A kurva anyádat!
- Az enyém nem volt az - válaszolom rutinosan, erre zavarba jön.
Többen figyelmeztetnek, jobban tenném, ha hazamennék.
A tizenhatodik tequila, mint a vér, a tizenhetedik, mint a sár, a tizennyolcadik kommersz barack, a tizenkilencediknél elfogy a pénzem, a huszadikra meghív egy nagyon beteg férfi. Szája cserepes, széntabletta-fogai vannak, szürke ínye. Büdös. Nagyon büdös. Az egyetlen a társulatból, aki valóban írt regényt, és aki még nálam is részegebb.
- Popsztár - mondja, de nem rám, hanem a sarokban sütkérező tárcaakrobata és megélhetési paranoiás felé mutat, akit nagy seggű, kordnadrágos lányok, miskinek, lakájok és hiénák vesznek körül. Megpróbál integetni - húú -, aztán magára önti a tequiláját, és rám az enyémet. Húú. Érzem, primadonnásra akarta venni, mégis rekedt röfögés lett csupán. Szónoklatba kezd.
- Akinek közönsége van, olyan, mint a tábortűz: kettőn áll. Ha nem rakják, nem lobog. Mókuskerék. Aranyköpések mindenfelé. Mindenkinek. Mindig. Folyamatos bizonyítási kényszer, mert különben körbeállják és lehugyozzák. Le se szarják. Akkor meghal. Tudod, mi a különbség közted meg a vén fasz között?
- Gondolom, semmi.
- A te önimádatod csak álca. Tudod, mennyire megalázott és kiszolgáltatott vagy, ebből merítesz erőt. Tisztában vagy vele, szart csinálsz, és ez fájdalmat okoz. ´ viszont csak egy dolgot álcáz, a tehetségtelenségét. És nézd, mennyire ügyetlenül! Nézd, mennyire élvezi, ahogy olvasottságával henceg. Névmágia, szójátékok, sziporkázás. A kis hülyék persze beérik ennyivel.
- És a nagy hülyék? Te?
- Tudják, tudom, nemcsak az írás marad meg, hanem minden. Az is, ami kimondatlan.
Most úgy érzem, mintha jéggel kenték volna be a nyakamban lógó aranykeresztet.
- Neki is volt közönsége - ennyire futja.
- Neki, neki! Belőle tökéletesen hiányzott mindaz, amit úgy hívunk, emberi értékek. Ha jobban tetszik: önzés. Ezt a közönség nem érthette meg, ezt halandó nem foghatja föl. Pedig ez a lényeg. És kizárólag csak ez.
Tudom, most arra vár, azt mondjam neki, mester, és a szerencsétlen nem is sejti, ezzel a képébe vágnám: "Te sem vagy különb!" De aztán meglátom, nadrágja árnyékot vet, és nagyon megsajnálom.
Bepisált. Észrevétlenül, mint egy angyal.
