Podmaniczky Szilárd: Déli verő

publikálva
2002/14. (04. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Megdöntöttem a Rekordok könyvét. Mindig is ferdén állt, akárhogy raktam vissza. A múltkor is kerestem benne, hogy hány percig pingpongozott a kertben Hruscsov és Brúsz Dikinzon, de se a hánál, se a dénél, se a pénél, se a kánál nem találtam. Hiába, akkor vettem észre, nem is ábécésorrendben adatoznak. Ez megzavart, mint az a felirat, hogy a fogamzásgátlót zárjuk el a gyerek elől. Én meg még azt hittem, fordítva van. Hogy azért szedik, mert nem akarnak gyereket.

Pálya, futás

Megdöntöttem a Rekordok könyvét. Mindig is ferdén állt, akárhogy raktam vissza. A múltkor is kerestem benne, hogy hány percig pingpongozott a kertben Hruscsov és Brúsz Dikinzon, de se a hánál, se a dénél, se a pénél, se a kánál nem találtam. Hiába, akkor vettem észre, nem is ábécésorrendben adatoznak. Ez megzavart, mint az a felirat, hogy a fogamzásgátlót zárjuk el a gyerek elől. Én meg még azt hittem, fordítva van. Hogy azért szedik, mert nem akarnak gyereket.

Ahogy megdöntöttem a Rekordok könyvét, laposnak tűnt, rátettem egy tál snidlinget, hátha ettől jobban nő, vagy legjobban. Szemmagasságból nézem a snidlinget, minden centi számít, a gyakorlatban semmire se megyek a relatív növekedéssel. Ha például rám állítanak egy kamerát egyéves koromban, és idővel egyre feljebb csúszna egy sínpályán, úgy nézne ki, hogy semmit nem nőttem, csak a szakállam lett kender; ha ezt megfelelő helyen mondogatom, rám küldik a drogkommandót.

Lényegében mindig szemmagasból nézem a snidlinget, így mintha a földön lennék, a tavaszi pázsiton. Amikor például fölrúgtak a labdával együtt, mert túl sokat cipeltem, egy vakondtúrásra hullott a fejem, onnan a snidlingbe. Gyászos egy meccs volt, a bíró eleve fekete ruhában jött ki, vé-kivágású pólóban és hologramos gallérral. Körülbelül öt néző volt, meg a cserepad. A cserepad friss fenyőből készült, dúlt benne a gyanta, gyakorlatilag nem lehetett cserélni, mindenki odaragadt. A fű szép volt, de valószínűleg elromlott a fűnyíró, az én szélemen meghagyták elég magasan, surrogott a fűzőm benne, és szét kellett hajtani a csomókat, hogy lássuk a mészcsíkot, hogy most akkor kint volt vagy nem.

A pálya szélén villanypózna állt, rajta harangvirágszerű hangszóró, a tízezer és tízezer-kétszázas frekvenciájú hangtartományban szólt belőle a zene. Azt hittem, csak felvezető zene lesz, de amikor két hónap múlva elmentem a pálya mellett, akkor is szólt. A meccs alatt csak könnyű slágereket adtak, hogy lehessen rá táncolni a labdával. Középpályán kezdtem, de amikor látta az edző, hogy nem nagyon tudok futni, visszavitt hátvédnek, azzal a taktikai tanáccsal, hogy nem kell futnom, csak vessem magam a labda útjába. Nem tudom, hogy történt, szerintem azt hitte mindenki, hogy lefújta a bíró, mikor a labda elé vetettem magam. Fölálltam, és megindultam előre a labdával. Mire a tizenhatoshoz értem, teljesen kifáradtam, jártányi erőm nem maradt, pedig a napnál világosabb volt, hogy gólhelyzetbe kerültem. Úgy éreztem, nem bírom elrúgni a labdát, vagy legföljebb kifelé csavarodó kifliben, úgy, hogy közben én ellenkező irányban pörgök és hanyatt vágódok. De nagy szerencsémre rám kiabált az edző, hogy hülye vagy, kérdezte, menjek vissza hátvédnek, mert én hátvéd vagyok, mi a maci faszát keresek ott elöl. Megálltam, otthagytam a labdát, és ahogy erőmből tellett, megindultam visszafelé; a félidő végére elértem a kapunkig. Gólt nem kaptunk, mert a többiek jól játszottak. Na, akkor, amikor elindultam visszafelé, új szám kezdődött a hangszóróban, azt hiszem, az volt a refrén, hogy "nem kell célfotó / nem kell célszalag / hozzád érek én / ötven perc alatt". Ha ötven perc nem is kellett, a félidő végére már ezt a számot dúdolgattam én is. A szünetben, amikor kaptunk vizet, már csak a dallamára emlékeztem, a szöveget valahogy nekem kellett visszahelyettesíteni, és az lett belőle, hogy "nem kell célfotó / nem kell térdszalag / hozzád érek én / mint egy gallydarab". Kérdeztem a kapust, hogy szerinte nagyon eltér-e az eredetitől, de nem tudott válaszolni, mert pont támadtak. Megkért, hogy rúgjam el a labdát. Jól van, jól van, ne idegeskedj, nyugtattam a kapust. Kaptam egy kötényt, erre úgy összecsaptam a bokámat, hogy a két bokacsont az agyvelőmben tilinkózott. És el is estem. Ez volt a szerencsénk, a bíró nem adta meg a gólt, azt mondta, hogy engem ellöktek, és ezt nem nézheti tétlenül.

A meccs végén már ömlött rólam a víz, úgy kiszáradt a torkom, hogy köpni se bírtam, csak valami keveset, az is lecsorgott az államon, semmi másra nem tudtam gondolni, mint hogy egy hét múlva megyünk a kólagyárba gyárlátogatásra, és állítólag közvetlenül a gépsorról ihatunk, még a kupakoló robotkar előtt. A meccs vagy nullnullal, vagy kettőkettővel végződött. Az edző nagyon elégedett volt velünk, mert hát idegenben játszottunk, és azt mondta, legközelebb kipróbál csatárnak, csak arra kért, valahogy tanuljak meg futni, mert ilyen színvonalon nem elég a technika. Az edzőnk nagy pszichológus volt, a csapat utazási keretéből megvette nekem a Rekordok könyvét. Borzasztóan örültem neki, és éreztem, hogy ez nagyon kedves és figyelmes dolog, csak hát nem volt túl sok pénz utazásra, úgyhogy a következő négy idegenbeli meccsen otthon kellett maradnom.

publikálva
2002/14. (04. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk