FM Dosztojevszkij néven alapítok rádióállomást, napi huszonnégy órában Joy Divisont sugároz, de alkalmanként egy különösen idegesítő hangú fiatal segédszínész fölolvassa a világirodalom legnagyobb pojácájának, Kirillovnak néhány mondatát a zsarnokságról: "Az élet fájdalom, az élet rettegés, és az ember boldogtalan. Az ember most azért szereti az életet, mert szereti a fájdalmat meg a rettegést. Az élet most a fájdalomért adódik, és ebben van az egész csalás. Most az ember még nem az igazi ember. Majd lesz új ember, boldog és büszke. Akinek mindegy lesz: élni vagy nem élni, az lesz az új ember. Aki legyőzi a fájdalmat meg a rettegést, az maga isten lesz. A másik isten meg nem lesz."
Időjárás-jelentés csak télen.
A roham szokás szerint fél kettőkor ébresztett, most három, tehát már másfél órája ülök a konyhában egy régi vasalózsinórt szorongatva, átizzadt pizsamában. Arcom földagadt, jobb szememből folyamatosan csorog a könny, nem kapok levegőt, a szenvedés elviselhetetlen, belülről a démon folyamatosan csákányozza a halántékomat. Minden erőmmel azon vagyok, hogy a fájdalmat egy pontba sűrítsem, és mert az üvöltést, a jajgatást még ebben az állapotban sem tartanám túlzottan elegánsnak, meredten bámulom a gázkonvektor őrlángját. Nincs zene, amit el tudnék viselni.
Az orvos azt mondta, Cluster-fejfájásom van. A legritkább. A legdurvább. Álomból ébresztő, 1-5 órás napi elfoglaltság, a legkevesebb két hét, mire vége, de eltarthat akár egy évig. (Én egy hónapnál tartok.) Azt is mondta, ettől nem lehet meghalni, de hozzátette, ha rohamom van, azt kell érezzem, mégis. Hát ezért a vasalózsinór, pedig tudom, nincs az a fájdalom, ami legyőzné a gyávaságot. De azt is tudom, ilyen helyzetben kizárólag egy vasalózsinór áll jól nekem. Rágondolni is rossz, milyen volna most a kezemben egy elektromos gitár, egy aranyszínű Les Paul, vagy egész egyszerűen egy mocskos grillcsirke?
Van egy zsebtükröm, Kovács Kati a túloldalán. Cakkos, citromsárga kerete fröccsöntött: egy kereskedelmi tévé szerkesztőnőjétől kaptam névnapomra. Miután odaadta, azt kérdezte:
- Ugye milyen jó fej vagyok?
Azóta gyűlölöm. Jobban, mint Neil Youngot.
A tükör persze megmaradt. A konyhaasztal fiókjában tartom, mint egy alkoholista rendőrtiszt a revolverét. Csak ilyenkor, a roham idején veszem elő. De most még nem merek belenézni. Várok. Egy darabig Kovács Katit figyelem, aki csíkos garbóban, tágra nyílt szemekkel bámul a fekete-fehér képről. Aztán fordítok, és a kopott foncsorra ráírom filccel: Smith & Wesson. Donovan jut az eszembe, aki azt írta a gitárjára: This machine kills. A hülyéje.
Nyugtatnám magam, hogy a szenvedésből szépség is fakadhat, és nem kell mindjárt a Megfeszítettre gondolni. Szép a haldokló gallus, a hadiárva, az éhező menekült, a kényszermunkában megedződött fogoly. Az Anál inkább című film főszereplőjét egyszerre ketten basszák seggbe. A művésznő, bármennyire profi, fájdalmát képtelen titkolni, arcára szenvedés ül, és ez mindent megváltoztat: a festett szőke, fölpumpált ringyó ragyogni kezd.
De vajon szép lehet-e az, akibe éppen áramot vezetnek, akinek az ajkát körömollóval vágják le, akit a rák zabál, akinek a foga fáj, akit váltott műszakban vernek, vagy aki - mint én - csak úgy, magától beteg?
Most szép vagyok?
Hirtelen belefordulok a tükörbe. Természetesen egy rémet látok, ócska, beteg állatot, akit folyamatosan törölne képen a járókelők undora, rajongótábora pedig kizárólag kutatóorvosokból állna. Lehet ennél mélyebbre süllyedni? Mit szólnának ehhez az archoz, ehhez a fejhez az aranylemez átadásánál, mit szólna a Legát Fan Club tagsága, mit szólna az ügynököm? Eljátszanák, sajnálnak, de lefogadom, közben már a nadrágzsebükben keresgélnék a radírt.
Tudom persze, az önsajnálat édesebb a méznél, de hogy még édesebb legyen a dolog, úgy érzem, a fájdalom is aludni készül. Kezdek magamhoz térni, a belső csapás lüktetéssé szelídül, biztos vagyok benne, mindjárt vége lesz, akár rá is gyújthatnék. Éppen két és fél óráig tartott, mint a lemezbemutató koncertem. Már csak az van hátra, hogy kialudjam a gyalázatot, legalább holnap éjszakáig ne maradjon rajtam emlékeztető.
Mert akkor minden egyenesbe jön. Nem lesz rádióállomás, vasalózsinór, szenvedés. Holnap éjszakáig felejtésben lehetek. Kár, hogy ilyenkor mindig eszembe jut, hogy ezt az egészet megírom dalban, és ettől végtelenül elszomorodom.
