Két hét Eldorádóban
Április 7-étől 21-éig tízmillió honfitársammal átruccantunk Eldorádóba. Az utazás szinte ingyen volt, leszámítva a szórólapok, SMS-ek, plakátok és nagygyűlések költségeit. Az utazási iroda minden kellemetlenségtől megkímélt minket, amivel az ilyen kirándulások együtt járnak. Nem kellett kényelmünket feláldozni, ülhettünk megszokott fotőjünkben, heverészhettünk bejáratott ágyunkon, családtól, barátoktól sem kellett elszakadnunk. És mégis a régen vágyott Eldorádóban tölthettünk két szép hetet. Minden jó elénk termett, amiről valaha is álmodtunk, néhány nap alatt megalapozhattuk családunk jövőjét és megteremthettük saját nyugodt öregkorunk feltételeit.
A tízmilliós csoportot nem osztotta meg más, mint a felkínált menük közötti választás. Az A menüt beikszelők kitátott szájába nyugodt, nemzeti középbeli békegalambok röpültek, míg a B menüsökébe hetyke, kokárdás, polgári turulmadarak. Mindenki azt kapta, amit jobban bevett a gyomra. Néha kicsit összebalhézott a kétféle étrendű tábor: egyesek nem bírták nézni, hogyan zabálja a másik azt a madarat, aminek ők már a szagát se bírják. Nagy zavart azonban ez sem okozott: mindenki okádott egy jót, és folytatta az össznépi zabálást.
Nem tudom, ki miként töltötte idejét két étkezés között e boldog napokon, csak gyanítom, hogy hasonlóan, mint az én családom. Mi már április 8-án, hétfőn elrohantunk a bankba, hogy összes létező és nem létező lakásunkra fölvegyük az összes létező és nem létező hitelt. Biztos, ami biztos, hátha már másnap megírja a Magyar Nemzet, hogy minden ilyesminek befellegzett, ha a békegalambosok kerekednek fölül. Kedden pihenőnapot tartottunk afeletti örömünkben, hogy túljártunk az eszükön, szerdán viszont újra aktivizáltuk magunkat. Egyetemista lánygyerekeinket elzavartuk a Postabankba, hogy vegyenek fel annyi diákhitelt, amennyit csak bírnak, hátha erre később már nem lesz módjuk. A fiúkat viszont arra buzdítottuk, hogy gyorsított ütemben fejezzék be tanulmányaikat, hátha később már csak kétszázezer forintos tandíjért tehetik ezt, miként a turulmadarak csivitelik.
Csütörtökön nyugdíjaztatták magukat a korhatárt elért családtagok, abban bízva, hogy ha a békegalamb lesz a kötelező menü, akkor visszakapják a turulosok által elvett 52 milliárd forintot, és még 13. havi nyugdíjban is részesülnek. Pénteken kollektíven beiratkoztunk egy gazdatanfolyamra, mert ráébredtünk, hogy családi agrárgazdaként boldogulhatunk a legjobban. A szombatot vidékjárással töltöttük, elhagyott családi birtokokat gyűjtögettünk.
A kiadós vasárnapi semmittevést követően, amikor csupán arra kellett vigyáznunk, hogy csak a gyomrunkat kevésbé irritáló madarat engedjük a szánkba röpülni, és hogy ne menjenek cigányútra az egyházi szórólapok, kialakítottuk a következő heti stratégiát. Ennek megfelelően hétfőn mindannyian pályát módosítottunk: a család egyik fele pedagógussá, másik fele egészségügyi dolgozóvá vedlett át, hogy ősztől mindenki felvehesse a másfélszeresére emelkedő bért, amit a békegalambbal etető nemzeti közép hatalomra jutásától remélhettünk. Kedden ideológiai fejtágítóra iratkoztunk be, hogy megtudhassuk, mi fán terem az a bizonyos nemzeti közép, amibe oly nagyon szeretnénk beletartozni. Önbizalmunkat sajnos nem táplálta, hogy négy év alatt sem sikerült megfejtenünk az új polgárfogalom esszenciáját meg a nemzet és a haza legújabb kori értelmét, sőt a szombati nemzetgyűlés után arra is rá kellett döbbennünk, hogy olyan evidenciákat sem tudunk már, mint a köztársaság és a részvénytársaság közötti különbség. Az ideológiai zűrzavarban egyetlen támpontunk maradt a tájékozódásra: a gyomrunk.
Szerdán valamelyik lurkónak eszébe jutott, hogy ideje lenne beindítani a gázprogramot. Bárhogy dől is el a madarak háborúja vasárnap, egy biztos pont van már életünkben: a gáz ára soha nem fog emelkedni. Hamar felmértük, hogy akkor zsebelhetjük be a legtöbb állami támogatást, ha minden lehetséges módon gázt használunk, vagyis ha minden energiafogyasztó berendezésünket gázalapúvá alakítjuk át. Csütörtökön beindítottuk egészségromboló programunkat. Minden családtagot köteleztünk arra, hogy egészségkárosító életet éljen, hiszen így többet tudunk magunknak kihasítani abból a hatszázmilliárdból, amit a következő négy évben az egészségügy kap. A pénteket viszont szép, termékenységi rítusokkal töltöttük. Ráébredtünk ugyanis, hogy ha nem hozunk össze még néhány gyereket, kimaradunk abból a bizniszből, amit a napról napra tetemesebbre duzzadó családtámogatási rendszerek kínálnak. Szombaton ezért minden ivarérett családtag visszahúzódott társas magányába, és a biztos megélhetés gondolatától felajzva tette, amit normális esetben másért szoktak tenni.
Vasárnap letelt a kéthetes turnus, de láthatóan senki se bánta, hogy vége. Mindenki pénztárcája degeszre volt már tömve reménybeli forintokkal, és betegre zabálta magát turulmadárral meg békegalambbal. Ha kitart addig a gyomrok csömöre, négy év múlva talán a kevésbé laktató, de gusztusosabb szabad madarakra támad fel az étvágy. Ha egyáltalán röpködnek majd még olyanok.
