A múlt héten megtörtént az, amit Szijjártó Péter már jó előre beharangozott: a minisztérium 107 olyan munkatársától vált meg, akik idehaza teljesítettek szolgálatot, s – miként a miniszter fogalmazott – elsősorban adminisztratív, működtetési és karbantartási feladatokat láttak el eddig. Ez azonban nem holmi gépészeti vagy takarító-festő-rendrakó személyzetet jelentett, hanem tényleges, nagy tapasztalattal bíró és sikeres diplomatákat, akiket az elmúlt hónapokban az üzemeltetési és ellátási főosztályra helyeztek minden indoklás nélkül, s többnyire a legalacsonyabb, referensi beosztásba. Ők október 31-én, illetve a rákövetkező kedden kapták kézhez felmondólevelüket.
A következő hetekben és hónapokban még 70-75 alkalmazott elbocsátása várható, de már nem a minisztérium itthoni állományából, hanem a missziók személyzetéből. Úgy tudni, a kabinetirodán már elkészült a lista: van, akit
a véletlen dob most ki az állástalanokkal már amúgy is túltelített munkaerőpiacra, mert kiküldetése épp most fog lejárni, s ha már hazarendelik, akkor egy füst alatt fel is mondanak neki. De vannak olyanok is, akiknek a neve eleve szerepelt a listán, mert képzettségük, eddigi tapasztalataik nem illeszthetők be abba a stratégiába, amit Szijjártó – nyilvánvalóan Orbán Viktor döntése alapján – képvisel. Illetve nem tartoznak azon vállalkozói körbe, amelynek tagjai most diplomáciai megbízatással intézhetik saját dolgaikat, illetve megbízóik üzleti ügyeit. Nyílt titok, a Bem rakparti folyosókon gyakran emlegetnek neveket, akik korábbi, most vagy nemrég menesztett nagykövetek pozícióit örökölték meg, s őket itthon is – missziójuk földjén is – általában „Mister 10 percent”-ként emlegetnek. Ez a Szijjártó megjelenítette orbáni világ új diplomáciai arca és varázsa…
Mielőtt eltöprengenénk azon, miért és hogyan zajlanak az események a mai külügyminisztériumban, nem ártana áttekinteni azt a folyamatot, amely a mai eseményeket megelőzte.
A tisztogatásokat – nem kétséges – Martonyi János kezdte, nem is titkoltan azzal a szándékkal, hogy legalább azoktól megszabaduljon, akiknek ellenzéki kötődése vagy elkötelezettsége jól ismert volt a múltból. Martonyi négy éve alatt tizenegy nagykövetet nyugdíjaztak, húszat indoklás nélkül elbocsátottak, hét további nagykövetet azzal az indokkal távolítottak el a minisztériumból, mert nevük éppen úgy kapcsolatba hozható volt a Kádár-éra titkosszolgálataival, mint épp Martonyi Jánosé. Az ugyanebben a periódusban indoklás nélkül elbocsátott nem vezető tisztségviselők száma harminchat volt.
Az intézkedésekkel a Fidesz teljes egészében megkaparintott minden kulcsfontosságú – vagy csak jól jövedelmező – minisztériumi állást. Ugyanakkor olyan karrierdiplomaták, akiknek a teljesítménye mérhetően kiemelkedő volt, továbbra is a helyükön vagy alacsonyabb pozícióban, de házon belül maradtak.
A következő váltás 2014. június 6-a után következett be, amikor Navracsics Tibor átvette a külügyminisztériumot, s magával hozta saját stábját. Helyettese, Szijjártó Péter is ekkor kezdte ide átirányítani az embereit. Ennek következtében mintegy kétszázzal gyarapodott a külügyminisztérium alkalmazottainak száma; ők elsősorban Navracsics korábbi környezetéből, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztériumból, továbbá a Miniszterelnökségről, a Nemzetgazdasági Minisztériumból, sőt a Vidékfejlesztési (!) Minisztériumból érkeztek.
Míg a Martonyi idején végrehajtott tisztogatások elsősorban a hatalmi átrendeződés jegyében zajlottak, Navracsics érkeztével kifejezetten a stratégiaváltás és a személyes kötődés játszotta már a főszerepet. Ám ekkor sem volt kétséges: annak a kétszáz embernek, akik Navracsiccsal és Szijjártóval jöttek át a külügyminisztériumba, helyet kell csinálni, s ez nem fog anélkül menni, hogy legalább ugyanennyi alkalmazottat el ne bocsássanak.
Szijjártó 2014. szeptember 23-án lépett a Brüsszelbe távozó Navracsics örökébe. Azonnal megszüntette a miniszteri kabinetben dolgozók munkaviszonyát, vagy áthelyeztette némelyiküket. Az ezt követő tervezés viszont már jócskán túllépett mind Martonyi, mind Navracsics elképzelésein. A külügyminisztérium személyzeti politikája mára nem a Fidesz hatalmi pozícióit és nem is az új vezetők iránti lojalitást szolgálja, hanem azoknak a gazdasági törekvéseknek a közvetlen kiszolgálását, melyek (1) belpolitikailag a kiépülő oligarchikus rendszer érdekeit tekintik elsődlegesnek, (2) külpolitikailag pedig a keleti orientációt, hisz Orbán józanul számol vele: az úgynevezett Nemzeti Együttműködés Rendszere nem illeszthető be a nyugati struktúrákba, tehát idővel fel kell adnia.
Ezért a Navracsics által elindított változás, nem is beszélve azokról, amelyeket Szijjártó most hajt végre, épp azokat a struktúrákat rombolja, amelyeket az elmúlt négy évben a Fidesz alakított ki, s egyben azoktól a kiváló, független szakemberektől szabadítja meg a külügyminisztériumot, akik valahogy még benn maradtak a rendszerben. Nem véletlen, hogy a legtöbb most elbocsátott alkalmazott vagy már eleve Fidesz-elkötelezett volt, vagy időközben – felismerve saját érdekeit – a Fidesz politikájának buzgó kiszolgálójává vált. Lojalitásukkal tehát nem sok baja lehetett a Fidesznek.
Korábban is megfigyelhető volt, hogy az Orbán-kormányzat előszeretettel küldött fontos missziók élére karrierdiplomaták helyett vállalkozókat, illetve a Fidesz-holdudvar gazdasági szereplőit. Szijjártó jelenlegi politikai törekvéseiben ez az eddigi lehetőség gyakorlatilag általános törvényszerűséggé kezd válni. A beosztott diplomatákat pedig olyan fiatalokra cserélik, akiktől a politikai elkötelezettség – a Fidesz-lojalitás – nem elsődleges elvárás. Amit viszont mindenképp elvárnak tőlük, az az, hogy nyugati elkötelezettség helyett a keleti nyitás és a harmadik világ fontosságában higgyenek. Nem véletlen, hogy a magyar külügy már fittyet sem hány azokra a nyugati kritikákra, amelyekre – Martonyi utasítására – a korábbi nagyköveteknek kötelességük volt, akár a nevetségességet is kockáztatva, azonnal ugrani. Ma, amikor naponta több, Orbán rendszerét és kormányát érő és értő kritika jelenik meg, a külügy éppoly érdektelenül fordítja félre a tekintetét, miként maga a kormány. Orbánnak nyilvánvalóan nem fontos már, hogy mit mondanak rólunk Nyugaton, csak az számít, mit gondolnak róla Moszkvában.
