Egotrip

Távolról halk csilingelés hallszik, csönd ereszkedik a világra, porka havak ősmagyarul esedeznek, a Kisjézus keresztényileg egyre nagyobbakat rugdos: elközelg az advent, a várakozás ideje. Ilyenkor a jóakaratú emberek lelkébe békesség költözik, vitás ügyeiket gyorsan rendezik, hogy nyugodt, tiszta szívvel állhassanak az Eljövendő kisded elébe. Ne maradjon senkiben tüske, harag, meg nem értés, ne álljon az közibénk, testvér lészen minden ember.

Egy szerkesztőségben dolgozom, ahol - mint minden egyéb szerkesztőségben, gondolom - érzéketlen barmok dolgoznak, ha például két hétig nem jövök be, mert izé van (névnap, mondjuk, vagy egyéb indokolt kéthetes toxikus részegség), ami indokolja, hogy ne, ne jöjjek be, nem mintha bármi is indokolná, hogy igen, de induljunk ki az alapesetből, amikor nem, nem jövök be, mert dolgom van, aztán igen.

Éppen karácsonykor lesz négy éve, hogy ezen a kéziraton kotlok, mint egy nagy gumistrucc, amelyiknek hiába dugják fejét a homokba, kicsúzlizza magát.

Stanko Poklepovic: Miért, ön szerint milyen a magyar foci?

Bill Clinton láthatóan megirigyelte a berlini fal ledöntésének tizedik évfordulóját ünneplő elődjét. ´ is falat döntött: csaknem napra pontosan az évfordulón írta alá az amerikai pénzügyi szektort felszabdaló falakat eltávolító törvénymódosítást.

Nagyapa 84 éves, saját bevallása szerint soha nem szerette a hülye embereket, márpedig, saját bevallása szerint, élete során nagyon sokkal találkozott. Olyan sokkal, hogy már eldönteni is képtelen, ki az, és ki nem. Ezért aztán többnyire kerüli is a társaságukat, már csak a saját halálán való gondolkodásnak él, a maga módján, illetve a szebb napokon cukrászdába jár kávézni, sétál és üldögél, ha van hely a parkban.

1996-ot írtunk. Egy ködös, nyálkás szeptemberi nap reggelén, amikor épp felborult a hormonháztartásom, vészesen lecsökkent a koleszterinszintem, sápadt voltam, a szívem kalapált, a nemi életem jó ideje akadozott, és nem találtam a szemüvegem, csengett a telefon. Csengjél, mondtam a plafonnak érzelmileg közömbösen, harag nélkül, türelmesen, mégis egy irányában, tartalmában karakteres habitusra valló lelki háttér bázisán, amelybe - megvallom így magunk között - a kommunikációra való igény momentán semmiképp sem tartozott bele. Hogy´ ráérnek, gondoltam az ágyban az ötödik perc táján, egyesek; közben meg - ahogy arra Parti Nagy Lajos rámutat: "elhúznak el fasorba legjobb éveink." Egy munkanapon, fűztem hozzá, felemelvén a nyomaték kedvéért a mutatóujjamat, merthogy nem tágított, makacs volt az illető. Nincsen ezeknek semmi dolguk, az a napi élettervük súlyponti eleme, hogy velem beszélgessenek? Egyszerre csak abbahagyta, jól van, nyugtáztam, s bár teljesen kialudt voltam, megpróbáltam ismételten becsukni a szemem. Mindig kinyílt, de én sem voltam akkoriban jóskapista elszántságilag, az megmaradt, a vasakarat, úgyhogy csak sikerült keresztülvinni a tervemet. Igen ám, de mire megvoltam a szememmel, megint rákezdte az a büdös telefon: édes istenem, sejtettem meg éles ésszel, ez csakis egy szerkesztő lehet, annak meg az elszántabbja úgysem hagy pihenni, míg föl nem veszem. Jó reggelt kívánok, Keresztury Tibor vagyok, nem vállalom.

Nem mintha aktualitása lenne, de megígértem, és amúgy is szeretek a Nariba, Mancsiba, ahogy tetszik, írni.

Persze láttam, mellette a fényképészt, miről is lenne szó, ha, vonszoltam volna a gyereket, késő, észrevette, ott a mikulás, megdicsértem, helyesen mondod, nem télapó, dehogynem, november hetedike volt éppen, gyedmáróz, vöröslött az állatkert előtt, menjünk, majd visszafelé megnézed.

A konyhaasztal sarkán, lopva rovom e sorokat, odabenn csemetéim hüppögnek, anyjuk, életem párja hol rájuk ripakodik, hol együtt zokog velük. Kértek, könyörögtek, hogy ne tegyem, de hiába: ismét kiállok a kormány mellett, szembeszállok a liberális rágalomhadjárattal, az előre kitervelt lejáratási kampánnyal, az igazság velem van, meg a kormánnyal. (Úgy tessenek elképzelni a jelenetet, hogy magas homlokom a viharzó szélnek feszítve, összeszűkült, ám éberen figyelő szemmel fürkészem a távolt, s lépnék is már előre, ám nőm s gyermekeim lebegő köpönyegembe kapaszkodva, könnyeikkel küszködve tartanának vissza; mégis, mégis kiszakítom magam, s végrehajtom, amit a sors rám mért.)

A kiváló műfordító és szociológus Tellér Gyula igencsak csúszós talajra tévedt, amikor a Magyar Nemzetben közölt, folytatásos krimiként előadott összeesküvés-elméletét a pénzügyi összefüggések sajátos értelmezésével kísérelte meg tudományosan megalapozni. El kell ismerni, nyelvi leleménye még a régi: a "megalvadt struktúrák" fogalommal néhány éve maradandót alkotott szerző most az "uzsorakörök" szemléletes, bár igencsak homályban hagyott kifejezés meghonosításával bizonyára beírja magát a magyar gazdaságtörténetbe.

Ezt csak azért írom, mert magam is elborzadtam attól, amit a múlt héten írtam, úgyhogy engedtessék meg nekem egy csipetnyi önreflexió, mintegy űzni a démont, unalmat, igazságot el.

Sziszi 1974-ben került a BEAC-hoz, hosszú hajjal. A tréner, alig titkos béemes, megállt előtte, mondván. Te fiam, ne vetkőzz. Ilyen hajjal nálam nem játszol. Mint Passarella foghegyről Redondónak, ha tudtuk volna akkor. De hát a Schneidernek is hosszú, védekezett Sziszi, balbekkben, nagyon szeretett volna. Majd ha úgy játszol, mint a Schneider, akiről tudvalevő, hogy a talpa, egyszersmind a fű alatt vitte föl a labdát. Hogy´ játsszak úgy, mikor be se rak, de ezt már csak gondolta, a padon. Később is meggyűlt a baja a béemmel, hetvenötben kizárták az ország összes egyeteméről. Esztergomban március 15-én ledobálták a vörös zászlókat, hiába védekezett, balbekkben, hogy színtévesztő. Hajánál fogva húzták a földön, lám, nem hallgatott Passarellára. Sziszi, foglalkozására nézve talajmechanikus, ekkor határozta el, hogy elhagyja az áldott anyaföldet. Sokáig érlelt, dédelgetett, míg 1987 fagyos szilveszterén elindult egy turistacsoporttal Grazba, hogy soha többé. Azon a napon, amikor Grósz Károly bejelentette a világútlevelet.

Még honvédő koromban kicsaptak egy bakonyi erdőbe, hogy ott gyakorlatozzak kedvemre, nem zavarok senkit. Hogy előbb méltón ismerkedjek a tereppel, úgy éjfélkor, újhold idején kezembe nyomtak egy babkonzervet meg két szelet kenyeret, mert az a hír érkezett, hogy a zászlós efendinek amott az erdő túlrészén megkordult a gyomra, és ilyenkor méltón összeeszik minden bogyót ha kell, megrázkódik, agyának törpefeszültségeit kóboráramok váltják fel, és olybá lesz kiszámíthatatlan, hogy netán egy nem várt dramaturgiai fordulattal az ellenség kezére játszik mindannyiónkat. Lámpát ne vigyek, mondta emez élelmező efendi, mert ha meglátom, min megyek keresztül, még a frissen magamhoz vett tápanyagot is beeresztem a gatyámba, és torkom szakadtában és lóhalálával nemhogy tölcsért, de húslevest csinálok a kezemből. Én viszont a belendített karjelzéssel megadott útirány mellett ragaszkodtam a sötétben való, neszekből építkező, folyamatos vizualizáláshoz, így hát becsületből elmondta az élelmező efendi, hogy az erdőben kisebb szakadékok, omlások bontják meg a terep egységét, s mindeközben vaddisznócsapatok hangos vartyogással poroszkálnak kisded malacaikat terelve a makkosba, így hát összehúzott térdekkel meneteljek, és lehetőleg totális vakságom ellenére még csak menekülés közben se keltsem veszettül támadó ember benyomását. Fasza, mondtam köszönés helyett, és surranóim oldalát egymáson csuszolva, mechanikusan a csúcsfeszültségig feltöltődve és felvillanyozva bevettem magam az erődbe, ahol néhány tíz méter után felkuncogtak a vadkanok, megindult a kőomlás, így hát a két szelet kenyérbe azonnal beszaladtak az ujjaim, majd héjastul gombóccá markoltam, a babkonzerven pedig önvédelmi fogást keresve úsztam előre az erdőben a zabolátlan gyomrú zászlós efendi felé, kitéríthetetlen irányba, így hát arcomat, mellkasomat sűrűn érkező gallyak suhintásának tettem ki, amelynek eksztatikus hatását csak a fatörzsekben való elnyalás és bukdácsolás tudta növelni. Hogy rémisztő fantáziámat zsákutcába tereljem, próbáltam magamban folyamatosan énekelni a Nálam mindig két forint ez a dal című számot, amit azóta is csak temetési szertartások görcsös önfegyelmi viszonyai között tűzök repertoárra.