A konyhaasztal sarkán, lopva rovom e sorokat, odabenn csemetéim hüppögnek, anyjuk, életem párja hol rájuk ripakodik, hol együtt zokog velük. Kértek, könyörögtek, hogy ne tegyem, de hiába: ismét kiállok a kormány mellett, szembeszállok a liberális rágalomhadjárattal, az előre kitervelt lejáratási kampánnyal, az igazság velem van, meg a kormánnyal. (Úgy tessenek elképzelni a jelenetet, hogy magas homlokom a viharzó szélnek feszítve, összeszűkült, ám éberen figyelő szemmel fürkészem a távolt, s lépnék is már előre, ám nőm s gyermekeim lebegő köpönyegembe kapaszkodva, könnyeikkel küszködve tartanának vissza; mégis, mégis kiszakítom magam, s végrehajtom, amit a sors rám mért.)
Tehát: azt hazudja a liberálkomcsi konspirációs vörös sejt, hogy polgári kormányunk az antiszemita szélsőjobbal kokettál, hiszen lám, megtámogatta a Magyar Demokrata kiadóját. Nem, nem, aljas hazugság - kiáltom kórusban -, erről szó sincsen. Mindössze múló félreértésről van szó, s az a gesztus, hogy a Nemzeti Örökség Minisztere valóban adott pár rongyos milliót a hetilapnak, nem mást bizonyít, mint a kormány naivitásig menő jóindulatát és teljes érintetlenségét mindennemű ordas eszmétől. Hiszen ki hihetné, aki csak józan és tájékozott, hogy a miniszter úr, aki közismerten kiváló tudós és kulturált, nyelveket beszélő, gondolkodó férfiú, bármi rokonszenvet táplálna ezen sajtótermék iránt? (Valamennyien, akik beleolvastunk már ebbe a lapba, jól tudjuk, hogy az itt publikáló szerzők többségének súlyos zsidóproblémája van, még szerencse, ha a lap az impresszumban vagy a keresztrejtvényben valahogy mérsékelni tudja magát; mintha az újságíró uraknak és hölgyeknek arra volna nagy szükségük, hogy egyszer végre alaposan, jól kizsidózhassák magukat, s akkor talán néhány hétre megnyugodnának.) Nos, teljességgel lehetetlen, hogy a derék és művelt miniszter kiemelten akart volna támogatni egy ilyen újságot. Vagy úgy áll a dolog, hogy soha nem is látta ezt a lapot, s csak a címe alapján döntött (végtére is, a magyar is, a demokrata is elég sokat ígérő szavak), esetleg tanácsadóitól azt hallotta, hogy bizonyos értelemben érdekes volna, ha az ugyancsak - jóval kisebb pénzzel - megsegített Szombat mellett ez a lap is kapna valamicskét, s tévesen úgy tájékoztatták, hogy a zsidó ellentéte az antiszemita (hiszen természettudós ő, mi köze az ilyen vallási izékhez?). De az is lehet, hogy annyira kifinomult az ízlése, hogy túlságosan is sok mindent ironikusan olvas, s amikor egyszer mégis a kezébe került a lap, akkor gurult a kacagástól, mert azt hitte, hogy a Kretén egyik mutációját olvassa. Döntése tehát éppen azon alapult, hogy a szélsőjobb teljesen ismeretlen a számára, még a látókörébe sem került, és semmiképpen nincs szó politikailag motivált lépésről.
Meg amiatt is összehangolt, célzatos, provokatív támadást indított a körömtépő, hazaáruló, erzsébetterező banda, hogy a Miniszterelnöki Hivatal túl sokat kapna a jövő évi költségvetésből, és kétségbe merik vonni ennek teljesen megalapozott, tökéletességével szinte nyomasztó jogosságát. Holott hát mit összegürcölnek azok a szerencsétlenek abban a hivatalban, s még mennyi mindenkire volna szükség! Szakemberek, tanácsadók, munkatársak százainak, ezreinek tudnának munkát és kenyeret adni, jelentősen hozzájárulnának az értelmiségi munkanélküliség felszámolásához. Vegyünk egy egyszerű példát. Az egyik miniszterelnöki hivatalnok hetekig dolgozik, reggel hattól gyakran éjfélig íróasztalánál robotol, nagy munkában van, véresre hajszolja rozzant komputerét: új kitüntetés tervén dolgozik. Egy péntek délután aztán, úgy fél öt felé, meg is születik az eredmény: ki van találva a Corvin-lánc. Maga a miniszterelnöki hivatalnok is alig hisz vörösen égő szemének: a sok-sok heti munka, íme, meghozta gyümölcsét. De hogyan tovább? Most mi a teendő? Kimennek a táviratok: hétfő reggelre munkaértekezlet gyűlik össze. Fel kell kérni történész szakértőt, aki megírja, mutatós tanulmányban, a kitüntetés történetét. Jogászcsoportot jelölnek ki az érdemrend adományozhatóságát kimondó törvény előkészítésére. Pénzügyi szakemberek kidolgozzák a jutalmazás anyagi kereteit. Rajzolók serege ugrik neki a medál és a szalag tervezésének, de hoppá: heraldikus szakértőt kell felkérni, aki segítségükre siet. Közbeszerzési pályáztatást kell kiírni (megvalósíthatósági tanulmányok és azok bírálóbizottsága!) a kitüntetés kivitelezéséhez. Le kell egyeztetni a protokollosokkal az átadás időpontját és körülményeit. Bizottságot kell létrehozni a jutalmazandók kiválasztására, ennek titkár és titkárság kell, levelezésüket bonyolítani kell, kapjon mindegyik mobiltelefont és szolgálati autót. Iszonyú munka, rengeteg szervezés, szaladgálás, koordinálás és ütemezés. És mindezt ki más, mint megannyi dolgos kezű miniszterelnöki hivatalnok végzi azért a semmi fizetésért.
És ez csak egyetlen példa.
Ki meri ezek után azt mondani, hogy a Miniszterelnöki Hivatal nem érdemel több, sokkal több, voltaképpen: bármennyi pénzt? És - visszakanyarodva - ki tilthatná meg a nemzeti kulturális örökségért felelős miniszternek, hogy adóforintjaink alig néhány tízezrelékét a legnagyobb jóhiszeműséggel adja tovább? Márpedig mondják, és tiltanák, és morognak, és hőzöngenek, és jammerolnak. Hát ide jutunk, ha engedjük, hogy mindenféle légből kapott, aljas, megalapozatlan vádaskodás elterjedhessen, mint a dudva, ha nem vetünk időben gátat.
Valakinek ezt már ki kellett mondania.
