Az ún. ötvenes éveket, valójában a háború utáni időket felidéző ötlettel állt elő Gyurcsány Ferenc, amikor árkommandók felállítását helyezte kilátásba a fogyasztók védelmében. Feladatuk az lenne, hogy a normál áfakulcs csökkentésének hatása ne a "kereskedők zsebét vastagítsa", hanem a vásárlók élvezhessék az árak mérséklődését. A háború utáni hiánygazdaságban a feketézőket és árdrágítókat büntetőjogi eszközökkel üldözték, vicclapokban kipellengérezték. Ajánlom a kormányfő figyelmébe az akkoriban működő közellátási bizottságokat, amelyekben a területileg illetékes rendőrkapitány és a koalíciós pártok delegáltjai is helyet kaptak (ld. bővebben Pető Iván és Szakács Sándor éppen 20 éve megjelent könyvét az újjáépítés és a tervutasításos irányítás időszakának gazdaságtörténetéről).
Jómagam már nem láttam rendőrökkel és politikusokkal terhelt közellátási bizottságokat, ezért egészen másféle látomásom támadt az árkommandós bejelentés után. Lelki szemeim előtt megjelent Monty Pythonék egyik jelenete, amelyben ezekkel a szavakkal ront be a három spanyol inkvizítor a békés brit családok otthonaiba: "Senki sem számít a spanyol inkvizícióra. Legfőbb fegyverünk a meglepetés és a félelemkeltés." Aztán valóban jönnek az elképesztő "kínzások", köztük a legborzalmasabb: a kényelmes nagymamafotelbe ültetve és puha párnákkal böködve történő vallatás.
15 évvel a rendszerváltás után éppolyan röhejes árkommandóval fenyegetőzni, mint puha párnákkal inkvizíciósdit játszani. Ha nem hiszünk abban, hogy a fogyasztónak is az a jobb, ha az árakat alapvetően a piaci viszonyok alakítják, akkor minek szüntettük meg az Árhivatalt és az árakat korábban megszabó számos kötöttséget? Ha viszont mindezt megtettük azért, hogy az árak a kereslet és a kínálat viszonyában alakulhassanak ki ahelyett, hogy egy - mégoly jó szándékú - hivatalnok vagy politikus döntene róluk, akkor most miért gondoljuk, hogy a kereskedők lenyelhetik az áfacsökkentést? Ha lenyelhetnék, akkor eddig is akkora profittal adták volna portékájukat, amekkorával nem szégyellték.
A valóság ezzel szemben az, hogy az áruk és a szolgáltatások többségének piacán meglehetősen erős a verseny a fogyasztókért, és ez hatásosabb korlátot szab az áremeléseknek, mint bármiféle fenyegetés (akár puha párnákkal, akár keményebb eszközökkel). Egyebek (forinterősödés és dollárgyengülés) mellett ez fejeződik ki a szépen alábbszálló inflációban. Nem árt emlékezni arra, hogy két évvel ezelőtt, amikor a kedvezményes áfakulcsokat megemelte a kormány, a Magyar Nemzeti Bank komoly inflációs hatást jósolt, mondván: a kereskedők majd továbbhárítják az árakban. Egyesek (például e sorok írója) kételkedtek ebben, arra bazírozva: van már annyira piacvezérelt a magyar gazdaság, hogy a kereslet gátat szabhasson a költség alapú árképzésnek. És lám, volt.
Amennyire röhejes az árkommandós fenyegetés, annyira nevetséges a másik oldal szűnni nem akaró gázárazása, amiből újabb ízelítőt kaphattunk a Gyurcsány-Orbán mérkőzésen. Itt Orbán Viktor módosította a korábbi Fidesz-axiómát: most már nem kell örök időkre bebetonozni a gáz fogyasztói árát, csak nem szabad, hogy az általános inflációnál jobban nőjön. Elvégre azért adott hatalmat a kormányfőnek a nép, hogy megakadályozza a gáz, a villany, a tömegközlekedés és más közjószág árának az elfutását. Gyurcsány itt már kapizsgált valamit a piacgazdaság mibenlétéről, meg arról is felrémlett valami homályos emléke, hogy ha tartósan eltérítik az árakat, az valahol megbosszulja magát, például abban, hogy a Mol veszteséges lesz, és ezt a veszteséget előbb-utóbb az adófizetőknek kell megfizetniük. És főleg abban, mondom ezt már én, hogy a támogatott termékekkel pazarlóan bánunk. Márpedig a gáz világpiaci ára elsősorban azért drágul, mert mint minden szűkös vagy véges természeti erőforrásnak, egyre drágább a kitermelése, amit a fogyasztóknak sem árt tudniuk. Ha az ártámo-gatásokkal ezt a tényt eltakarják előle, nem fog takarékosan bánni vele, holott éppen arra lenne szükség. Abban igaza van Gyurcsánynak, hogy az ártámogatás a támogatások legigazságtalanabb formája, mert annak juttat többet, aki többet fogyaszt az adott termékből, és nem annak, aki a leginkább rászorul.
Egy szép ziccert azért Gyurcsány is kihagyott. Orbán ugyanis egyfelől elküldte őt a csudába az összes statisztikai adatával, arra hivatkozva, hogy a számokban nincs igazság, számára csak az "emberek igazsága" fontos. (Jó, hogy nem azzal jött, hogy a statisztika - a szociológiával együtt - burzsoá, azaz bocs', liberálbolsevik áltudomány, miként az átkosban sokáig tanították.) Másfelől viszont mégiscsak előrukkolt Orbán az átlagos inflációval, ami szerinte a gázárakban egyedül elfogadható (értsd: társadalmilag igazságos) árnövelési tényező lenne. Ha az átlagos fogyasztói kosár alapján számított infláció mint statisztikai kategória nem a társadalom "igazsága", akkor miért fogadjuk el a gázár igazságos emelésének mércéjéül? Ha viszont elfogadjuk, akkor mégiscsak van társadalmi relevanciája a statisztikai összegeknek és átlagoknak, így például mindazon számoknak, amelyek egy-egy ember objektív tapasztalatával vagy szubjektív megítélésével szemben összességében némi javulást mutatnak az életszínvonalban, beleértve a legutóbbi három évet is.
Arra az apró ellentmondásra is rávilágíthatott volna Gyurcsány, hogy ha, miként Orbán tenné, az átlagszámítás alapját képező fogyasztói kosárból kivennénk a gáz, az áram, a közlekedés, a gyógyszer és még ki tudja, mi mindennek az árát, akkor mi a csudát mutatna az így számított infláció? Kinek az igazságát? De talán jobb is, hogy nem nagyon oktatgatta Gyurcsány Orbánt, hiszen kiderült: a számokban valóban jobb nála, de a gazdaság működéséről (piac- és tervgazdaságéról egyaránt) neki sem ártana még egy-egy kurzust venni. Ha pedig, miként sejthető, csak a társadalomban egyre erősebb kádári nosztalgiára kacsingatva dobta be az árkommandós ötletét, jó lenne, ha észrevenné: hülyeségekben úgysem tudja legyőzni ellenfelét. A Monty Pythont meg pláne nem.
