A reformkori köz- és szépirodalom kanonizált alapszövegeit olvasgatva könnyen támadhat az a benyomásunk, hogy e kor emelkedett szellemiségű képviselői egyszer s mindenkorra szakítottak az előző időszakra jellemző frivol beszédmóddal. A gáláns tizennyolcadik században az arisztokrata-költő Amade László még fölszabadultan áradozhatott "szép Cziczerkéje emlőcskéjéről", s a volteriánus Fekete János is vígan írogathatta módfelett szabad szájú műveit, ám a hazafias tizenkilencedik már nem tolerálta az erotikus kiszólásokat. Az erotika helyét átvette a kérlelhetetlen nemzet- és nőnevelés, s a derék Garay János verse már imigyen figyelmeztette nemes küldetésükre honunk szebb keblű lakosait:
"Magyar hölgynek születni,
Nagy és szép gondolat."
Ettől kezdve a legkülönfélébb szerzők (az árvízi hajóstól a legnagyobb magyaron és a niklai remetén át egészen a haza mindeneséig) tárgyalták egy-egy heveny vakbélgyulladás komolyságával az igaz honleányokra váró feladatokat és kötelességeket. A szépelgő hölgyimádat kötelező tiszteletköre után mindahányan a "haza és haladás" egyesített - és erotikamentes - munkafrontjára utasították Magyarország leányait és asszonyait. A szerelmi líra is jócskán megszelídült: a szolid biedermeier korízlés látszólag immár beérte a szép sugárú szemek és bájteli arcocskák megéneklésével.
Persze a gyakorlatban szó sem volt a szilaj gerjedelmű magyarok lehiggadásáról. A hol rusztikus, hol pedig meghökkentően kimunkált szexuális praktikák nyomait majd' az egész korszakon végigkövethetjük. A nevezetes reformországgyűlések példának okáért rendre kuplerájjá, és - ezzel szoros összefüggésben - nehezen kikezelhető venereás megbetegedések gócpont-jává változtatták Pozsony városát. (Az előbbi tényt örökítette meg Jókai Mór az Egy magyar nábob című regényében, amikor a pozsonyi Mayer-ház szabados erkölcsű leányairól írt.) Éppígy köztudomásul szolgáltak akkortájt a népszerű fürdőhelyek és a színtársulatok botránykeltő feslettségei.
De ami meglepőbb lehet, valójában magából a költészetből sem sikerült gyökerestül kiirtani az erotikát. Sőt, annak tömény változata éppen ott bukkan elénk, ahol talán a legkevésbé számítanánk rá: a nemzeti nagyepikában. Vörösmarty Mihály ma már kevéssé forgatott honfoglalási eposzában, a Zalán futásában ugyanis távolról sem csak az éji homályban késlekedő régi dicsőségünknek állított örökétig szóló emléket, de egy tősgyökeres ősmagyar leány dúsan virágzó bájainak is. Az eposz első énekének hexameterekbe szedett sorai kimért lassúsággal időznek a mezítelenül fürdőző, romlatlan Hajna teljes testfelületén:
"Hogy csendes Bodrogba leszállt, még gömbölyü térde / Látszék a habból, mely azt fodorodva keríté, / S hajnalként futa gyors pirulás deli teste fehérén, / Szálla tovább, s már a hullám tele combjait éré, / Pajkosan ellebegett hajló ágyéka körűl is, / S mosta sugár derekát. Ekkor meghajla kezével / A deli lány, s szép kis tenyerét lemerítve szelíden / A siető habokat képére, nyakára locsolta. / Megbomlott haja, és szabados fürtökben omolt el / Tündöklő vállán, karján, és a kerek emlőn, / Mely mint egy fakadó bimbó kipirúlva középett."
Ez bizony színtiszta erotika, a köztiszteletben porosodó eposz kevés máig üde részletének egyike, ahogy arra a fogékony Szerb Antal is rámutatott Magyar irodalomtörténetében. Ám korántsem ez az egyetlen olyan szakasz, ahol a magyar verses nagyepikát recitáló hősbariton hangja élveteg csemcsegésre vált. Lapozzuk csak fel ennek bizonyítására másik nemzeti klasszikusunkat, a Toldi szerelmét! Ebben a jó néhány évtizeddel később, de ugyancsak a közel évszázados pruderie idején keletkezett elbeszélő költeményben - nagy meglepetésünkre - egy jóval rafináltabb erotikus, méghozzá homoerotikus leírásba botolhatunk. A magánéletben gyakorta gátlásosságig szemérmes - ám a szabad szájú Arisztophanészt önmaga mulattatására magyarra fordító - Arany János ekképp örökíti meg műve ötödik énekében Rozgonyi Piros-kának és Örzsének (Nagy Lajos királyunk majdani hitvesének) tettlegességbe torkolló leánybarátságát:
"Ott szembe magával hevesen fordítja,
Kezeit két kézzel széttartva, szorítja,
Néz a szeme közzé hosszasan és mélyen,
Hajolva felé, hogy ajka odaérjen.
>>Szeretlek, te leány!>Ezt, ezt, a mosolygó, csókravaló szádat -
Hozzá szemeidben az a mély, mély bánat!Már-már botrányos jelenet, amelynek nyíltan szexuális jellegét csak a legnagyobb erőfeszítések árán lehetne eltagadni. Eltagadni, vagy inkább tudomást se venni a nagy költő verstanilag ugyan példásan fegyelmezett, ám erkölcsileg fölöttébb rakoncátlan sorairól. A nagy költőknek kijár ennyi szabadság, mondhatni fölmentés a biedermeier, illetve francisco-jozefiánus erkölcsiség szoros kötelmei alól. S hála e fölmentésnek, az erotika még ebben a leginkább szemérmes korszakban sem tűnik el költészetünkből. Meglehet, Vörösmarty Szép Ilonkája sosem ismerkedhetett meg a testiség örömeivel, Rozgonyi Cicelle pedig inkább a csatatéren adta hősies tanúbizonyságát heves szerelmének, de azért a halovány szűziesség és a tenyeres-talpas honszeretet nőalakjai sosem szorították ki teljesen az erotikát (az ekkor még persze menthetetlenül férfielvű erotikát) a magyar lírából és verses epikából.
