Eurót bevezetni nem kell félnetek jó lesz ha mindenki beleegyezik én nem ellenzem. Az utóbbi hetekben folyó vita alapján azt hihetnénk, tetszőleges központozással mondható el ez a mondat, mint ahogy a királynő megölésére felszólító vagy arról lebeszélő eredetije. Az évszámokkal való dobálózás alapján azt hihetnénk, pusztán a saját döntésünkön meg politikusaink pillanatnyi kívánalmán múlik, hogy tetszés szerint elinflálható forintban vagy az értékét jobban őrző euróban méretik meg teljesítményünk. Ha csak politikusainkra figyelnénk, azt hihetnénk, hogy mindaddig szabadon garázdálkodhatunk szabaddá vált országunkban, amíg nem kényszerítik ránk a közös valuta nyűgeit. Hogy addig tetszőlegesen halogathatjuk államháztartásunk ráncba szedését, a végtelenségig hagyhatjuk, hogy kormányaink mindig a következő kormányhoz passzolgassák át ennek ódiumát.
Ráadásul a közös valutától ódzkodók napról napra megalapozottabbaknak látják aggályaikat. Most már nemcsak elméleti megfontolásokból sejtik a valutaunió hátulütőit (lásd erről Szlankó Bálint múlt heti írását a Narancsban), hanem immár a gyakorlatban is beigazolódni vélik félelmeiket. Hiszen azt tapasztalják, hogy az euróövezet országaiban vészesen lelassult a gazdasági növekedés, már-már recesszió fenyeget, amihez növekvő munkanélküliség párosul.
Az eurózónán kívül állók pedig röhögnek a markukba - hihetnénk, de nagyot tévednénk. Elég néhány pillantást vetni az Európai Központi Bank statisztikájára, hogy kiderüljön: a közös valutáról önként lemondott országok nem folytatnak felelőtlenebb gazdaságpolitikát, mint az eurót használók, sőt némelyikük akár példaként is állítható az utóbbiak elé. Itt van például a gyakran hivatkozott Dánia, amelynek költségvetése évek óta többletet mutat, az államadósság jóval alacsonyabb a 60 százalékos maastrichti követelménynél, inflációja kisebb, a kamatlábai pedig éppen akkorák, mint az eurózónában. Pedig Dánia - az Egyesült Királyság mellett - az az ország, amelyik még időben, az euróövezet létrejötte előtt deklarálta, hogy egy darabig kívülről szemlélné a nagy közösködést; ennek fejében megkapta a kívülmaradási lehetőség (opt-out) státusát. De még az uniót hangosan ostorozó Anglia sem fegyelmezetlenebb sok, euróval fizető társánál: alacsony infláció és államadósság, s a 3 százalékot épphogy meghaladó költségvetési hiány jellemzi.
A szintén sokat hivatkozott Svédország más eset. Neki, mint az Európai Unióba későn érkezőnek, már nem volt választása: addigra a tagság a valutaunió vállalását is jelentette. Ki itt belépsz, hagyj fel saját valutáddal - írhatták volna Dante nyomán az EU kapujára. Aki belépett, egyúttal kötelezettséget vállalt arra, hogy mihelyst megfelel a maastrichti kritériumoknak, euróra cseréli kedvenc valutáját. A svéd nép - gyurcsányi hevülettől fűtve - úgy döntött, nem kér a turos hátú közös valutából, hanem megtartja nemzeti büszkeségét, a koronát. De azért, pusztán önérdekből, évek óta eminensként teljesíti a valutaunió elvárásait, sőt költségvetési többleteket produkál, és az önálló monetáris politika lehetőségével sem él. Más országok azért trükköztek (Görögország) és trükköznek (Magyarország), hogy érdemtelenül bekerülhessenek a valutaunióba, a svédek viszont azért, hogy kívül maradhassanak. Juszt se teljesítik az árfolyamrendszerre előírt maastrichti kritériumot: valutájukat deklaráltan nem kötik az euróhoz, holott a korona közös pénzhez viszonyított árfolyama évek óta stabil.
Miként a svédeknek, nekünk és az unióhoz 2004-ben csatlakozott kilenc társunknak sincs választási lehetőségünk: nem mondhatunk nemet az euróra, bár késleltethetjük a követelmények teljesítését. Kérdés persze, hogy van-e értelme a halogatásnak. A svéd és dán példa azt mutatja, hogy még olyan országokban is kifizetődő fegyelmezett költségvetési politikát folytatni, ahol nem kell számolni a külső egyensúly megbomlásával (mindkét országban többletet mutat a fizetési mérleg). Nálunk sokkal veszélyesebb a helyzet, mivel a mi istenadta népünk az istennek se veri fogához a garast, hanem a külföldi megtakarítókra hagyja a gyorsan duzzadó államadósság finanszírozását. Így minden forintnyi állami túlköltekezés a külső egyensúly romlásában csapódik le, növelve a befektetők kockázatát, ami viszont drágítja az adósság finanszírozását.
Az euróból nekem sem maga az euró a legfontosabb (bár a spekulánsokat rendre hergelő jegybankelnökünk ismeretében számomra megnyugtatóbb lenne egy tőle független valuta), hanem az a fegyelem, amit a közös valuta elérése és fenntartása megkövetel, és ami véget vet a jövőnket felélő kormánypolitikáknak. Az utóbbi hetekben újabb bizonyosságot kaptunk arra, hogy nem bízhatjuk magunkat saját politikusaink józanságára. A mi fajtánk, úgy látszik, olyan, amely saját józan belátása alapján, külső kényszerek nélkül nem képes elkerülni a vészhelyzeteket.
Az már eddig is tudható volt, hogy az önálló monetáris politika mint érték itt és most komolytalan érv a nemzeti valuta fenntartása mellett. Most már azt is látjuk, hogy nincs olyan kormányzóképes erő Magyarországon, amely ne rendelné rövidlátó politikai céljai alá a jövőnket. Hisz nem azért költekezik oly lelkesen 2000 óta minden kormány, hogy segítse az ország felzárkózását; ez csak a lózung. Itt annak rendje s módja szerint folyamatos szavazatvásárlás folyik: hol útépítéssel, hol hídavatással, hol gáz-, hol benzinár-támogatással - hadd nőjön az állam adóssága. Ami persze a mienk - ki másé is lenne.
Ha a felelős kormánypolitikához és a biztonságos állampolgári léthez az eurón keresztül vezet az út, akkor miért is kéne lassítanunk? Csak hogy igaza legyen Adynak? "Fáradt, szomoru a lépésünk. Mi mindig mindenről elkésünk."
