Ingyenebéd

  • Muraközy Balázs
  • 2005. október 27.

Egotrip

Fizess, bácsi, házam ég

A Narancs nemrég két hosszú írást közölt az orvosi műhibákról és azok következményeiről. A magyarországi műhibaesetek egyik furcsa vonása, hogy minálunk - a fejlett világ más részeivel ellentétben - gyakran nem a biztosítók fizetnek, hanem például a kórházak fenntartói, rendszerint az önkormányzatok. Ráadásul a biztosítók csak meglehetősen kis összegig, 3 millió forintig állnak helyt a károkért. Vajon mi lehet ennek az oka? Miért, hogy ezt a nagyon komoly kockázatot sok más országban a biztosítók viselik, és nem a kórházak vagy a szintén más funkciójú önkormányzatok? Vajon nálunk az anyaföld jellege, netán a sajátos magyar észjárás nem teszi ezt lehetővé, vagy az egészségügyi intézményrendszer nem megfelelő felépítése okozza ezt a bajt is, mint oly sok mást a szektorban? Most csupán az utóbbi mellett fogok érvelni, de későbbi, komplexebb munkáimban talán ennél mélyebbre sikerül ásni, egészen az anyaföldig.

A műhibák rizikóját elvileg a kórházak viselik - a hibát elvégre ott vétik, feleljenek érte ők. A kórházaknak persze nincs túl sok szabadon elkölthető pénzük, ezért az esetleges műhibát követő - 5, 10 vagy akár több tízmilliós - büntetés gyakorlatilag működésképtelenné tenné az ispotályt. Nem várható el tehát, hogy egy átlagos magyar kórház ekkora összeget kifizessen. Ezért, ha a bíróság jelentős kártérítésre kötelezi az intézményt, vezetése általában az önkormányzat elé járul, és ha burkolt formában is, de közli vele: ha nem fizetsz, akkor a kórházat be lehet csukni. Nyilván nem sok olyan önkormányzat akad e hazában, amely ne teremtené elő a kért összeget - ellenesetben ugyanis a mélyen tisztelt választók a szomszéd városba járnak majd kezeltetni a nyavalyáikat, és a buszon épp elég idejük lesz megbeszélni, hogy kire ne szavazzanak legközelebb. A kórházat általában kimenti az önkormányzat - és ezért a műhibából eredő kockázat nagy részét valójában a fenntartó viseli.

Magyarázatunk most következő szakaszában képzelje el azt a kedves olvasó, hogy a jövedelme nem túl magas. Ez talán még fog menni. De képzelje rögtön ezután el azt is, hogy vagyonos nagybácsija értékes ingatlant vásárolt a számára. Ha az ingatlan leég vagy elnyeli a Blaha Lujza téri tűzhányó lávája, akkor az olvasó bizonyára feltárcsázza a sokpénzű rokont, s a kagylóba zokog: borzalmas szörnyűség történt, nincs hol lakni, és milyen szép lenne, ha a bácsi kifizetné a károkat. És mivel a bácsi nyilván nem tudna nyugodtan aludni azzal a tudattal, hogy szeretett rokonainak nincs hol álomra hajtani a fejüket, így is tenne.

Az is elképzelhető azonban, hogy a bácsi előrelátó, és az ajándékozási szerződés feltételéül szabja az ágrólszakadt rokonnak, vagyis a kedves olvasónak, hogy kössön az ingatlanra biztosítást. Lehet, akadnának olyan elvetemült emberek, akik ennek ellenére sem kötnének biztosítást (de ők más hetilapokat olvasnak). A Narancs-olvasó, aki tiszteli és komolyan veszi az öregurat, felkeresi a biztosítót, és kiválaszt egy biztosítást. Konkrétan azt, amelyik a legolcsóbb. (Hisz megmondtuk: a jövedelme meglehetősen alacsony.) És ennélfogva a biztosítás nem lesz teljes körű - jóllehet önnek és a nagybácsinak épp erre lenne leginkább szüksége.

Az olcsó biztosítások közül is választhat viszont. Olyan biztosítást akar, amelyik kis károk esetén fizet, nagy károk esetén nem, vagy olyat, amelyik csak az igazán nagy károkat fizeti ki?

Nos, éppen a nagybácsira való tekintettel az előbbit racionális választani. Gyakori kis kár esetén (ellopják a hifit) úgysem lehet a vén hülyének beadni, hogy ha nem segít, az utcán fagyunk meg. A ritkább nagy kár esetén - láva! - meg tényleg nem lesz hol aludnunk, és még arra is hivatkozhatunk, hogy a szemét biztosító nem fizetett. Vagyis a választott biztosításunk pont a nagy károkat nem fedezi, ami igazán fontos lenne - már ha a nagybácsi érdekeit is figyelembe vennénk.

A kórházak szakasztott ilyen helyzetben vannak. Az állam előírta számukra, hogy muszáj biztosítást kötniük. Egy részük persze ezt nem tette meg, hiszen az állam nem nagyon adott erre pénzt. Másik részük pedig - a teljes körű, tehát drága helyett - megkötötte a legolcsóbbat. És a szerkezete is pont olyan lett, mint a fenti példánkban leírté. A műhibákat csak alacsony kártérítési összegig biztosították - egyrészt mert ezek a hibák a gyakoribbak, másrészt meg nyilván az önkormányzat is könnyen azt mondhatná nekik, hogy a kisebb kártérítéseket gazdálkodják ki ők maguk. Emiatt állt elő az a helyzet is, hogy nem nagy üzlet ilyen biztosításokat eladni: igencsak nyomott a kereslet. A társadalom számára pedig mindez szerfölött káros. Az önkormányzatoknak olyan biztosítatlan kockázataik vannak, amelyeknek még a mértékét sem bírják felmérni.

Szögezzük le: nem a kórházak vezetői a felelőtlenek. 'k az eszközeiket a betegek gyógyítására kívánják csoportosítani, s ebben az intézményi környezetben épp ez a viselkedés a racionális. A baj ott van, hogy a rendszer ilyen ösztönzőkkel szembesíti őket. Az ilyen rossz ösztönzők számos esetben előállhatnak, ha nem az köti meg a biztosítást, aki valójában a kockázatot viseli.

De vajon melyik szereplőnek kellene biztosítást kötnie?

A megoldás két lépésből állhat. Először is tisztázni kell, hogy ki viselje a kockázatot. A fentiek alapján ne a kórházak tegyék ezt, hisz nincs megfelelő vagyonuk. Az önkormányzat (vagy más fenntartó) esetleg szóba jöhet - bár ez igazságtalan lenne, s észérvekkel nehezen indokolható. Kizárásos alapon az egészségügy finanszírozója, az Országos Egészségügyi Pénztár (OEP) marad. Ezután persze még mindig lehetőség van arra, hogy a kórházak vagy az orvosok feleljenek a műhibákért: de a kockázat nem maradna biztosítatlan. Második lépésként a biztosítók pályáztatása következne. (Kérdés persze, hogy mennyire hatékonyan tudna közbeszerezni egy ilyen bonyolult biztosítást az OEP. Az alternatíva az, hogy a minisztérium pontosan meghatározza, milyen biztosítást kössenek a kórházak. De a közvetlen érdekeltség általában jobb döntésekhez vezet, mint a külső szabályok.)

A műhibák kérdésének rendezése persze önmagában nem orvosolná az egészségügy gondjait, előnye viszont, hogy a rendszer alapvető reformja nélkül is meg lehetne oldani.

Figyelmébe ajánljuk

Mint a moziban

Fene se gondolta volna néhány hete, hogy az egyik központi kérdésünk idén januárban az lesz, hogy melyik magyar filmet hány százezren látták a mozikban. Dúl a számháború, ki ide, ki oda sorol ilyen-olyan mozgóképeket, de hogy a magyar film nyer-e a végén, az erősen kérdéses továbbra is.

Talaj

Thomas érzékeny kisfiú, nem kamaszodik még, mint az első szőrszálak megjelenésére türelmetlenül várakozó bátyjai. Velük nem akar játszani, inkább az udvaron egy ki tudja, eredetileg milyen célt szolgáló ládában keres menedéket, s annak résein át figyeli a felnőtteket, szülei élénk társasági életét, vagy kedvenc képregényét lapozgatván a szintén még gyerek (bár történetesen lány) főszereplő helyébe képzeli magát, és sötét ügyekben mesterkedő bűnözőkkel küzd meg.

Felszentelt anyagpazarlás

Ha a művészet halhatatlan, halandó-e a művész? Tóth László (fiktív) magyar építész szerint láthatóan nem. Elüldözhetik itthonról a zsidósága miatt, és megmaradt szabadságát is elvehetik az új hazában, elszakíthatják a feleségétől, eltörhetik az orrát, ő akkor sem inog meg. Hiszen tudja, hogyha őt talán igen, az épületeit nincs olyan vihar, mely megtépázhatná.

Törvénytelen gyermekek

Otylia már várandós, amikor vőlegénye az esküvő előtt elhagyja, így lánya, Rozela házasságon kívül születik. Később Rozela is egyedül neveli majd saját gyermekeit. A három nővér, Gerta, Truda és Ilda egy észak-lengyelországi, kasubföldi faluban élnek anyjukkal, az asszony által épített házban.

Átverés, csalás, plágium

Az utazó kiállítást először 2020-ban Brüsszelben, az Európai Történelem Házában rendezték meg; a magyarországi az anyag harmadik, aktualizált állomása. Az eredetileg Fake or Real címen bemutatott kiállítás arra vállalkozik, hogy „féligazságok és puszta kitalációk útvesztőjében” megmutassa, feltárja a tényeket, az igazságot, amihez „követni kell a fonalat a labirintus közepéig”. A kiállítás installálása is követi a labirintuseffektust, de logikusan és érthetően.

Kire ütött ez a gyerek?

Az 1907-ben született dráma eredetiben a The Playboy of the Western World címet viseli. A magyar fordításokhoz több címváltozat is született: Ungvári Tamás A nyugati világ bajnokának, Nádasdy Ádám A Nyugat hősének fordította, a Miskolci Nemzeti Színházban pedig Hamvai Kornél átültetésében A Nyugat császáraként játsszák.

2 forint

„Újabb energiaválság felé robog Európa, ebből kellene Magyarországnak kimaradni, ami nem könnyű, hiszen ami most a magyar benzinkutakon történik, az már felháborító, sőt talán vérlázító is” – e szavakkal indította Orbán Viktor a beígért repülőrajtot indiai kiruccanása után. Hazatérve ugyanis a miniszterelnök szembesült egynémely adatsorral, meg leginkább azzal, hogy, a legendás Danajka néni szavaival élve, „drágulnak az árak”. Az üzemanyagé is.

Kiárusítás

Lassan másfél éve szivárgott ki, hogy az állam egy olyan arab befektetőnek, Mohamed Alabbarnak adná Budapest legértékesebb egybefüggő belterületét, a Rákosrendezőt, aki mindenféle felhőkarcolót képzel oda, egyebek mellett a Hősök tere látképébe belerondítót is.

24 óra

„Megállapodást kellene kötnie. Szerintem tönkreteszi Oroszországot azzal, ha nem köt megállapodást – mondotta Trump elnök a beiktatása utáni órákban Vlagyimir Putyinról, majd hozzátette azt is, hogy „szerintem Oroszország nagy bajba kerül”. Trump azt is elárulta, hogy telefonbeszélgetést tervez az orosz elnökkel, de még nem tudja, mikor. Nemrég azt is megjegyezte, hogy Oroszország egymillió embert veszített az Ukrajna ellen indított háborújában. (Ez a szám az orosz áldozatok felső becslése.)

A Menhir

Bár soha nem jutott a hatalom közelébe, mérgező jelenlétével így is át tudta hangolni a francia közgondolkodást. Több mint fél évszázadig volt elmaradhatatlan szereplője a politikai életnek. Újrafazonírozott pártját lánya, Marine Le Pen, eszmei hagyatékát az alt-right francia letéteményese, Éric Zemmour viszi tovább.

Nehogy elrabolják

Huszonéves nőként lett vizsgáló a magyar rendőrségen, és idővel kivívta férfi kollégái megbecsülését. Már vezetői beosztásban dolgozott, amikor az ORFK-hoz hívták; azt hitte, szakmai teljesítményére figyeltek fel – tévedett. Patócs Ilona A nyomozó című könyve nem regény, hanem egy karrier és egy csalódás dokumentuma.