Örvendetes eseménnyel zárult a múlt év: a 25 kormányfőnek sikerült megegyeznie a következő hatéves ciklus uniós költségvetéséről. Az elfogadott 826 milliárd eurós végösszegből Magyarország 33 milliárd euró közösségi forráshoz juthat a hat év alatt, ami (mai árfolyamon) több mint nyolcezermilliárd forintot ér, vagyis meghaladja a központi költségvetés egyéves kiadását. Ha ügyesen sáfárkodunk vele, minden egyes év hazai közösségi kiadását majd' 20 százalékával megtoldhatjuk az uniós közösségi forrásokból. A többletpénz jelentőségét érzékelteti, hogy éves átlagos mértéke duplája annak a 650 milliárd forintnak, amit az idei költségvetésünk családtámogatásra és szociális juttatásokra szánt.
A mi kormányunk - és mint a múlt heti Narancs-interjúból megtudtuk: kiváltképp a mi miniszterelnökünk - derekasan állta az uniós pénzosztozás küzdelmét, s így az utolsó pillanatban sikerült előnyös kompromisszumot elérni. Olyat, amely kompromisszum a gazdagok (értsd: nettó befizetők) részéről, és előnyös a szegények (értsd: újonnan csatlakozók) számára. Mi, magyarok a végsőkig feszített küzdelmi licit eredményeképpen konkrétan egymilliárd eurót nyertünk, kevésbé konkrétan pedig a pénzlehívás könnyítésén keresztül akár ennek többszörösét is. A megszavazott keretösszeg csak akkor válhat (jó magyar) vérré, ha az előírásoknak megfelelő célokra használjuk föl, az előírásoknak megfelelő finanszírozási feltételek mellett.
Ez utóbbi két szempontban mint részletekben lakozik ugyanis az ördög: hiába gondolná a magyar kormány (mondjuk) azt, hogy az ország fölzárkózását a Duna folyásirányának megfordítása szolgálja a legjobban, a horribilis beruházást nehéz lenne az uniós sémákba beszuszakolni, de ha a brüsszeli slendriánság miatt véletlenül mégis sikerülne, akkor meg a saját erő előteremtése okozna nehézséget. Ezen a gondon segít majd (mintegy szómaként) az a bódító könnyebbség, hogy a viszonylag szegény országok esetében (és bizony mi is ide tartozunk) 85 százalékra emelkedik az uniós hozzájárulás felső határa, továbbá az áfa költségként való elszámolására is mód nyílik.
Mindez valóban szép eredmény: e helyről is csak gratulálni tudok az alkuerejét jól használó, kellő időben és kellő módon "brutális" Gyurcsány Ferencnek (idézet tőle magától), aki (saját beszámolója szerint) a pszichológiai hadviselés magasiskoláját mutatta föl azon a forró decemberi napon és éjszakán, amely lezárta a pénzügyi tervezés hosszadalmas folyamatát. Éppígy gratuláció illeti Angela Merkelt, aki képes volt felülemelkedni országa rövid távú érdekein, és megadni a kezdő lökést az uniós büdzsé keretösszegének felemeléséhez.
A magyar kormányfőnek a bravúros külpolitikai tárgyalássorozatot illető gratuláció mellé azonban néhány belpolitikai ihletésű kommentár is jár. Mert szép dolog "brutálisan" keménynek lenni az uniós kormányfőkollégákkal, akiktől bár az ország sorsa sokban függ, de speciel a miniszterelnöké csekély mértékben. Az igazi bátorság ahhoz kellett volna, hogy a magyar költségvetési vitában mondjon "brutális" nemeket olyan igényekre, amelyek anélkül növelik a hiányt, hogy az eladósodás "brutális" terhét meghaladó jövőbeli haszonnal kecsegtetnének.
Hogy ne rébuszokban beszéljek, gyorsan leírom: elsősorban az agráriumra gondolok, amely évről évre tekintélyes, a gazdasági és társadalmi súlyát jócskán meghaladó szeletet hasít ki a költségvetésből. Gazdasági célú közösségi kiadásaink ötödrészét fordítjuk a mező-, erdő-, hal- és vadgazdálkodás támogatására, miközben az ágazat hozzájárulása a magyar gazdaság bruttó kibocsátásához nem éri el az 5, a hozzáadott értékhez (GDP) pedig a 4 százalékot. Az agráriumban foglalkoztatott mintegy negyedmillió ember csupán 6 százalékos arányt képvisel, de ha a háztájiban közreműködőket is számba vesszük, akkor sem haladja meg a lakosság tizedét. (A mezőgazdaság fizetett és ingyenes munkaerő-felhasználása mintegy hatszázezer éves munkaegység, tehát olyan, mintha ennyien dolgoznának itt teljes munkaidőben, vagyis ennyien élnének belőle.)
Ehhez képest az agrárszektornak megítélt költségvetési támogatás az idén 342 milliárd forint, majdnem annyi, mint amennyit az alap-fokú, és kétszer annyi, mint amennyit a közép-fokú oktatásra fordítunk a közös kasszából. Ja, és másfélszer annyi, mint amennyit környezetvédelemre költünk, miközben a mezőgazdaság ma már az egyik leginkább környezetszennyező gazdasági tevékenység.
Jó, tudom, az agrárium korunk fejlett gazdaságainak szent tehene: akkor sem szabadulhatunk meg a dotálásától, ha már alig van ember, aki az ott előállított javak értékesítéséből él (a régi EU-ban a foglalkoztatottak alig 4 százaléka). És akkor sem szabadulhatunk e tehertől, ha lassan minden állami pénzt duplán kell odaadni, miként a szőlősgazdáknak: először a szőlőtelepítésre, majd a tőkék kiirtására.
No igen, az uniós költségvetésnek is rákfenéje az agrárgazdaság: a közösségi kiadások harmada, 293 milliárd euró megy hat év alatt direkt módon agrártámogatásra a 2007-2013-as időszakban, igaz, ez már évi egyszázalékos csökkenést tartalmaz. A magyar költségvetésben viszont nincs nyoma apadásnak, sőt reálértéken is 6 százalékkal nő az ide szánt pénz. A mezőgazdaság itthoni dotálására még jó hivatkozási alapul is szolgál az EU, mivel az ilyen kifizetéshez uniós támogatás társítható, tehát a közösség megpumpolásának jó eszköze.
Ha igazságos akarok lenni, akkor Merkel asszonynak is kijár a rovó az uniós megegyezéshez szóló gratuláció mellé, hiszen a valóban előremutató megoldás nem a közös kassza növelése, hanem a kisebb összeg ésszerűbb fölhasználása lett volna. Például úgy, ha (mondjuk a tájvédelem javára) lendületesebben szorulna vissza a környezetet rongáló, ugyanakkor a piaci igényekhez képest is túlméretezett mezőgazdasági termelés dotációja. Ha az uniós pénzelosztás konzervatív (mondhatni retrográd) módja eleve rossz irányba tereli a nemzeti költségvetéseket, akkor nem lepődhetünk meg azon, hogy itthon sincs olyan politikai tényező, amelyik magára vállalná az agrártámogatások leépítésének ódiumát. Pe-dig a társadalom mai összetételét tekintve egy ilyen lépés még népszerű is lehetne. Csak persze itthon is (miként az EU-ban másutt) meg kellene szabadulni a falusi idillnek attól az avítt és mára jócskán megkopott mázától, amellyel a "nemzeti" fogalmát egykoron bevonták.
