Ejrópa vagy micsoda
Anno megmosolyogtuk Horn Gyula ejrópázását, most meg itt állunk zavartan, mert lehet, hogy kiejtésben jobbak vagyunk, de a lényegről vajmi keveset tudunk. Pedig úgy néz ki, maholnap benne leszünk, s jó lenne végre tudni, pontosan miben is. Hányatott történelmünk során belénk ivódott gyanakvással egyre csak azon töprengünk: hol itt az átverés? Mert az nem lehet, hogy nekünk is jó legyen az, ami a másik félnek jó.
Hallottunk ugyan már a felosztók számával együtt növekvő rejtélyes tortákról, de komoly ember ilyesmiről a gyerekének is csak akkor mesél, ha meggyőződött arról, hogy kettesben vannak. Könnyebben hiszünk a legújabb kori gyarmatosításról szóló tanmesében, amely szerint a centrum (vagyis a mai Európai Unió) a periféria (vagyis az újonnan csatlakozó országok) erőforrásainak lenyúlásán munkálkodik éppen, legyen az termőföld, értékesítési piac vagy kiszipolyozható munkaerő, mint a kölcsönös előnyök kiaknázásáról szóló hivatalos ideológiában. Pedig szakmai fórumokon meggyőző elemzések születtek arról, hogy az Európai Unió belső piacára belépve gyorsabban bővülhet a magyar (és az uniós) gazdaság, mivel az eddigi (főleg kereskedelmi) akadályok is lebomlanak. Ha a Gazdasági és Monetáris Uniónak (EMU) is tagja leszünk, akkor a kamatok is alább szállnak, s ez újabb lökést adhat a gazdaságnak. Igaz, a tagsággal fegyelmezettebb költségvetési politika (magyarul: visszafogottabb állami költekezés) jár együtt, ennek fejében viszont csökkenhetnek az adó- és járulékbefizetéseink, vagyis jövedelmünk nagyobb hányadával rendelkezhetünk mi magunk, és kisebbet kell bölcs kormányainkra bíznunk.
Ilyesmikről azonban alig esik szó a szélesebb nyilvánosság előtt, annál több az uniós kassza be- és kifizetéseinek arányáról, nemzeti szuverenitásunk csorbulásáról, a nemzetmegtartó erővé avanzsált mezőgazdaság elsorvadásáról, az euróban háromhatvanas kenyér fenyegetéséről, az egyenméretű uborkáról és a betiltásra váró moslékról. A könnyen beszerezhető látszatinformációval beérő média jóvoltából lépéselőnyben vannak a bezárkózás hívei, a kishitűségükben minden változást ellenzők, a magyarság ezeréves sérelmeit az unión bevasalni akarók: ők könynyedén támaszkodhatnak az euroszkeptikusok hangzatos érveinek végtelen tárházára. Ebből kaphattunk ízelítőt nemrég a közszolgálati rádió Vasárnapi újságjában, ahol a MIÉP közgazdászprofeszszora az unióból kiábrándult osztrákok érveinek zanzásított és a saját rögeszméivel megfejelt verziójával moshatta a magyar adófizetők agyát - a magyar adófizetők pénzén. Elvégre szólásszabadság van vagy mifene.
A néphülyítésből azonban nemcsak az elzárkózásból politikai tőkét kovácsolók veszik ki a részüket. A közvéleményt befolyásoló médiasztárok és újságírók sem állnak a helyzet magaslatán, ha az Európai Unió ügyében kell megnyilvánulniuk. Az még hagyján, hogy az uborkán élcelődnek, bár ha egy percig elgondolkoznának rajta, rájöhetnének, hogy nem minden hülyeség, ami annak látszik, hanem például fogyasztóvédelem. De hogy hét darab szórakoztatóiparos értelmiségi közül egynek sem villan fel az agyában, hogy az EU-t cikiző példálózásra kiszemelt Norvégia azon kevés nyugat-európai ország egyike, amely történetesen kívül maradt az unióból, már önmagában is vicc, holott nem annak szánták. Pedig többségük álmában is felsorolja 1950-ig visszamenőleg futballcsapataink összetételét Alcsúttól Feldebrőig, sőt van köztük olyan is, aki a honfoglalásig visszavezeti az összes magyar ló családfáját.
Visszatérve a közkedvelt uborka- (tojás-, hús-, moslék-) témára: miközben a magyar lakosság száz százaléka fogyasztó, és csak néhány százaléka mezőgazdasági termelő, a véleményformálók mégsem annak örülnek, hogy a boltba kerülő tojásra, húsra rá kell majd pecsételni a minőségét (miként ez még az átkosban is szokás volt), hanem az eurobürokráciát szidják. Pedig a minőségi előírások (például hogy a paprika ne a míniumtól legyen piros, a bor szőlőből készüljön és a hús meg a tojás ne csak büdös, hanem fertőzött se legyen) a fogyasztót védik, és erre a kapitalista gazdaságokban nagyon is szükség van. Miként a munkavállalók érdekeit védő szakszervezetekre, a verseny tisztasága felett őrködő monopolellenes fellépésre és még sok egyéb olyan intézményre, amelyek megerősödése éppen az uniós tagságtól várható.
A tájékozódást azok a - bizonyára jó szándékú - műsorok sem könnyítik meg, amelyek az uniós létezés hétköznapjait próbálják bemutatni. Például úgy, hogy megkérdezik a Magyar Rádió külföldi tudósítóit: mennyibe kerül a hajvágás vagy a foghúzás az unió országaiban. A horribilis összegek hallatán elborzadó hallgatóval még véletlenül sem közlik, hogy semmi nem indokolja a személyi szolgáltatások árának "felzárkózását", vagyis hogy a hallottaknak az égvilágon semmi relevanciájuk nincs uniós jövőnk szempontjából. Viszont jóleső érzéssel veszik föl közszolgálati fizetésüket, hiszen elvégezték dolgukat: a köz tájékoztatását.
A politikusok sem könnyítik meg a dolgunkat. A csatlakozáshoz szükséges alkotmánymódosítás príma terepet ad a nemzeti szuverenitás kevéssé átélhető, de jól átpolitizálható kérdése és a népszavazás időpontja körüli huzavonához, és elodázhatóvá teszi az átlagpolgár mindennapjait érintő kérdések tisztázását. Arról meg nemigen hallani, hogy a négypárti uniós fejtágító csapat mit is csinál a közgázos startot követően. Így aztán tájékozódásul nem marad más, mint a xenofób Vasárnapi újság és a dolgukat többnyire látszatinformációk tálalásával letudó konkurensek.
