Rendszerváltó vacsora
Günter Grass hagymahántás közben bevallotta: időnként azzal szórakoztatja magát, hogy mindenféle korok prominens alakjait ülteti össze maga főzte vacsorára - gondolatban persze. Ezen a rekkenő nyáron az én fejemben is összeállt egy furcsa asztaltársaság, méghozzá három, igencsak eltérő habitusú kortárs közgazdászból. Kornai János a Szocializmus, kapitalizmus, demokrácia és rendszerváltás címmel nemrég megjelent tanulmánykötete, Jegor Gajdar az Egy birodalom pusztulása c. könyve révén vált a Grass ihlette vacsoratársaságom tagjává, Horn Gyula pedig a ki nem tüntetése kapcsán kirobbant vita jóvoltából.
A szokatlan társítás oka nem más, mint a rendszerváltás máig tudományos megismerésre kívánkozó és politikai vitákat gerjesztő talánya. Kriminalisztikai értelemben is: lásd a napjainkig tartó rejtélyes mérgezéseket-sugárzásokat, amilyennek a sajtó szerint még a fent jelzett orosz tudós is alanya lehetett nemrég. De hasonló bizonytalanság övezi a rendszerváltást közvetlenül kiváltó okokat és oksági láncokat; s a tudományos megismerés korlátjai a politikai zsákmányszerzésre is jó alapot teremtenek.
Kornai a rendszerváltás óta írt, a két nagy világrendszert: a kapitalizmust és a szocializmust összehasonlító, valamint a két rendszer közötti (oda-vissza) átmeneteket jellemző tanulmányaiból szerkesztett kötetet. A gyűjtemény annak is érdekes olvasmány, aki a kiválogatott cikkeket már eredeti megjelenésük idején olvasta, s nemcsak a máig vitás kérdések miatt, hanem azért is, mert egyetérthetünk a szerzővel abban, hogy "a világ lakosságának egynegyede-egyharmada számára katartikus élmény a rendszerváltás".
De hogy került (az én fejemben legalábbis) a tanulmánykötet szerzőjével egy társaságba a reformer-politikus-tudós Gajdar és a politikus-reformer Horn? Kornai a rendszerparadigmán belül gondolkodó kutatóként határozza meg magát, akit "a nagy változások, a nagy transzformációk izgatják. Ilyesféle kérdések: milyen bomlási folyamatok mennek végbe egy rendszerben, amitől az megszűnik és más rendszer lép a helyébe? Hogyan történik az átmenet az egyik rendszerből a másikba?" Ha ezt a kérdéskört a kelet-európai térségben lezajlott legutóbbi rendszerváltásra szűkítjük le, amikor a szocialista rendszerek ripsz-ropsz kapitalista rendszerekké, a különböző keménységű diktatúrák különböző színvonalú demokráciákká változtak át, akkor a Szovjetunió összeomlásának rejtvényét tudományos igénnyel megfejtő Gajdart és a rendszerváltást politikusként magyarázó Hornt is a rendszerparadigma keretén belül állónak tekinthetjük. Függetlenül attól, hogy ugyanarra a kérdésre eltérő válaszokat adnak.
Életműve fő vonulatában Kornai János szisztematikusan feltárta a (létező) szocializmusnak azokat a jellemző vonásait, amelyek miatt eleve kudarcra ítéltetett a (létező) kapitalizmussal vívott versenyben; még ha a bukás bekövetkezésének időpontja még körülbelül sem volt megjósolható. A magyar tudós rendszerszemléletéből következik az a véleménye, hogy a piacosító reformok nemhogy erősítették a szocialista rendszer életképességét, de a koherencia gyengítésével éppen rombolták azt. De nem úgy és nem azért, ahogy és amiért sok politikus manapság láttatni óhajtja. Furcsa módon ma már olyan személyek is a reformmal rombolás szándékát aggatják egykori önmagukra, mint Horn Gyula vagy Medgyessy Péter. 'k (és társaik) azt állítják, hogy reformjaikkal maguk ásták a sírt a szocialista rendszernek. Holott valójában éppen azon munkálkodtak (akkori posztjaikon nem is tehettek volna mást), hogy életképessé varázsolják, s ezzel örök időkre bebetonozzák a számukra vezető pozíciókat biztosító rendszert.
Jegor Gajdar eddigi életútjával sajátos ötvözetét adta a tudósi szerepből csak pillanatokra kilépő Kornainak és a politikus Hornnak. A nyolcvanas évek Szovjetuniójának híres reformközgazdásza, aki 1991-94 között miniszterelnöki és más kormányposztokon menedzselte a rendszerváltást, majd a pártalapítói, tanácsadói és tudományos pályákat váltogató Gajdar oroszul a múlt év végén megjelent könyvével és annak A szovjet összeomlás - gabona és olaj c. rezüméjével méltán váltott ki figyelmet Keleten és Nyugaton egyaránt. (Az összefoglalót az ÉS-ben pár hete magyarul is közölték, maga a könyv novemberben jelenik meg angolul.) Az orosz tudós-politikus a hozzáférhető politikai bizottsági jegyzőkönyvekre, valamint gazdaságelemzői vénájára támaszkodva nem kevesebbet állít, mint hogy a szovjet és vele együtt a kelet-európai szocialista rendszerek bukását a szaúdi olajár 1985-ben bekövetkezett zuhanása váltotta ki. Gorbacsov glasznosztya (amelyből a reformközgazdász Gajdar is kivette szerepét) ehhez képest kismiska: nem ez omlasztotta össze a rendszert és a birodalmat, amint azt ma sokan gondolják, hanem az, hogy a radikálisan megváltozó szaúdi olajpolitika miatt a szovjet olajexport devizabevétele egyre kevésbé fedezte az (immár a birodalmi fővárost, Moszkvát is fenyegető) éhínség leküzdéséhez szükséges gabonaimportot. A mind jobban eladósodott országnak 1989-ben minimum százmilliárd dollár hitelre lett volna szüksége, amelyhez üzleti alapon már nem juthatott hozzá. Egyetlen megoldás maradt: a birodalom feladása a politikai engedményekért cserében elnyerhető kormányhitelekért. Gorbacsov megígérte Bushnak, "többé nem támogatják az erőszak-fenyegetés eszközével a kelet-európai kommunista rezsimeket. Hat héttel a találkozó után már egyetlen kommunista rendszer sem volt Kelet-Európában" - írja Gajdar.
Az orosz tudós nemcsak az aranykincsre épített egykori spanyol birodalom bukásának analógiájával teszi hitelessé a kőolajvagyonra épített és a rendszerből fakadóan eleve pazarló (erről lásd Kornait) szovjet rendszer szükségszerű összeomlását, hanem korabeli jegyzőkönyvekkel is dokumentálja a szovjet vezetőknek azt a felismerését, hogy a nagyobb katasztrófa (kiterjedt éhínség) elkerülése végett muszáj elfogadni a politikailag motivált hiteleket. Mégis sokan vitatják ezt a magyarázatot, és - Horn Gyulához és társaihoz hasonlóan - a glasznoszty kiváltotta politikai, ideológiai és szellemi eróziót teszik felelőssé a birodalom kimúlásáért.
Igazságot tenni persze nem tudok ebben a kérdésben, de remélem, annyit azért felismerek: ki az, akit az önigazolás és/vagy politikai számítás, és ki az, akit a tudományosan megismerhető igazság keresése motivál a válasz megadására tett kísérlete során. Képzeletbeli asztaltársaságom két tudósa bizonyosan az utóbbiak közé tartozik. Könyveik még egy közös vonását érdemes megemlíteni: a (létezett) szocialista rendszerek és a szovjet birodalom iránt fellángoló nosztalgiák lehűtésének szándékát. Gajdar már könyvének alcímével (Tanulságok a modern Oroszországnak) jelzi, hogy a bukásra adott magyarázatával a birodalmi tudat feléledésének veszélyeire is figyelmeztet, Kornai pedig a rendszerváltás vívmányait is védelmébe veszi új kötetében. Velük szemben Horn Gyula és némely szocialista társai (de még polgárinak mondott ellenzékük is) a Kádár-rendszer "vívmányait" igyekeznek leporolva újraértékesíteni.
"A Szovjetunió csak egyszer jött létre, és egyszer omlott össze" - írja a rendszerkutató Kornai az előrejelzés nehézségének illusztrálására. Ehhez én szerénytelenül csak annyit tennék hozzá: úgy legyen!
