1990-ben az SZDSZ-nek nem volt miniszterelnök-jelöltje. Antall József képmása ezer és ezer plakátról hirdette (Kölcsey nyomán) a szabadság és tulajdon programját: senkinek nem lehetett kétsége, hogy az MDF győzelme esetén ez az ember lesz Magyarország kormányfője. Az SZDSZ plakátjairól Magyar Bálint, Pető Iván és Rajk László nézett a választópolgárra. A párt elnöke, legtekintélyesebb politikusa, Kis János nem indult a választáson, az 1989-es tárgyalások és a négyigenes népszavazás sztárja, Tölgyessy Péter képmását pedig csak a saját választókerületében, a Ferencvárosban lehetett látni. A demokratikus ellenzék tagjai soha olyan népszerűek nem voltak, mint 1989-1990 fordulóján. Ezrek és ezrek jelezték, azért szavaznak az SZDSZ-re, mert ott van Kis János, Demszky Gábor, Solt Ottilia, akik nem akkor fordultak szembe a kommunista rendszerrel, amikor már kockázat nélkül megtehették. Az utcán sétáltatott óvodások arról vitatkoztak, milyen Tamás Gáspár Miklós szakálla, hiába intették őket az óvó nénik: "Ne beszélgess, a lábad elé nézz!" Mégis, az SZDSZ vezetőit, sőt magukat az egykori ellenzékieket is bizonytalanság fogta el a saját közhatalmi szerepvállalásukkal kapcsolatban. A társadalmi közhangulattal ellentétben az SZDSZ csúcsain kezdett leértékelődni az ellenzéki múlt. Az a hírnév, amit csupán szamizdatban publikált írások vagy házkutatások alapoztak meg, mégsem fogható a szakmai, tudományos munkával megalapozott hírnévhez. Ez a fanyalgás nem vonatkozott Kis Jánosra vagy Solt Ottiliára, mert az ő szakmai teljesítményüket senki sem vonta kétségbe. De akadtak sokan, akikről nem lehetett tudni, azért nem vitték semmire a szakmájukban, mert ellenzékiek voltak, vagy azért lettek ellenzékiek, mert a szakmájukban nem vitték semmire. Volt a húzódozásnak egy másik, bensőbb oka is: a szorongás az elszigetelődéstől, a szektává sorvadástól. Ellenzékiként vállalni, ha súlyosabb következménye esetleg nem is volt, a kiszorulást az értelmiségi pályáról, az értelmiség szokásos létformájából, a pályatársak szemében afféle tiszteletre méltó csudabogárrá tette az ellenzékieket. Márpedig hogy fest egy csudabogár miniszteri székben? Hátha még éreztetni találja volt kollégájával: az nem viselkedett valami fényesen, amikor a nehezebb időkben pikk-pakk feladta a szolidaritást a lefeketedett szakmabélivel. S mindehhez még hozzájárult a titkolt rettegés, hogy is kell majd viselkedni, ha a most körülrajongott ellenállót történetesen akkor zsidózzák le, amikor éppen egy hidat ad át a forgalomnak.
Ez a félelem 1990-ben nem látszott indokoltnak, hiszen az SZDSZ-nek a jobboldal antiszemita próbálkozásai ellenére több mint egymillió szavazója volt. De hogy alaptalan azért nem volt, azt jól mutatja mindaz, ami azóta történt. K. a saját bőrén tapasztalhatta, hogy majdani kormányzati pozíciókkal még viccelni sem illik. Ez idő tájt többször szerepelt a tévében rendőrök, állambiztonsági vezetők vitapartnereként, és rendőrkörökben elterjedt a rémhír, hogy az SZDSZ győzelme esetén netán ő lesz a belügyminiszter. Az SZDSZ-en belül ez sosem vetődött fel, a győzelemről legfeljebb a nyilvánosság előtt esett szó, bizalmasan nemigen. Három héttel az első szabad választás első fordulója előtt a párt vendégül látta a kelet-európai ellenzéki mozgalmak néhány hírességét: itt volt Michnik, Jan Litynski, Sasa Vondra, Bärbel Bohley, Dan Petrescu. A nagygyűlést követő ebéden tószt tósztot követett. "Az elmúlt hónapokban, mondta K., gyakran kerestek meg az őszi amnesztia után szabadult elítéltek; nálunk a börtönben, mesélték, mindenki azt szeretné, ha maga lenne a belügyminiszter. Én meg azt szeretném, emelte fel K. a negyedik pohár vörösbort, ha a rabok akkor is ezt mondanák, ha netán tényleg én lennék a belügyminiszter." Kis Jánosnak még a pohárköszöntők előtt el kellett mennie egy másik kampányrendezvényre. Következő találkozásukkor félrehívta K.-t és elnöki szigorral rótta meg. Nem azért, mert a börtönbéli népszerűség kétes dicsőségét emlegette. Hanem mert egyáltalán szóba hozott kormányzati tisztséget. "Nem kelthetjük azt a benyomást, mondta, hogy azért csináltuk, amit csináltunk, mert hatalmi pozíciókat akartunk." K. leforrázva adott igazat a pártelnöknek. Mindazonáltal Václav Havel nem hárította el, hogy a prágai nép a Havel na Hrad (Havelt a Várba) jelszóval tüntessen mellette, pedig Hrabal jobb író volt. Ahogy Waleþsát sem tántorította el az államelnökségtől, hogy a gdanski hajógyárban talán akadt nála ügyesebb villanyszerelő.
A miniszterelnök-jelölt hiánya, több egyéb ok mellett, minden bizonnyal hozzájárult, hogy az SZDSZ 3,3 százalékkal, 160 ezer szavazattal lemaradt Antall József pártja mögött. Az önkormányzati választások előtt a közvélemény-kutatások liberális előretörést ígértek, a párt nem tehette meg, hogy ne legyen olyan fővárosi listavezetője, aki az egész ország szemében reprezentálja az SZDSZ-t. A dilemma azonban, hogy előtérbe kerüljön-e az egykori ellenzékiek szűk baráti körének egy tagja, nem oldódott meg. Nyomós érvek szóltak amellett, hogy a listavezető ne politikus, hanem várostervező szakember legyen. Így talán el lehet kerülni, hogy a két nagy párt között dúló, egyre ádázabb politikai harc átterjedjen az önkormányzatokra is. Viszont a fővárosi főpolgármesterség egész Európában politikai tisztség. A szakembert pártfogoló óhaj mögül kikandikáltak a múlthoz (és az egymáshoz) való viszony nyitott kérdései.
Az ügyvivői testület Rév Istvánt bízta meg a lehetséges jelöltek számbavételével. Rév két listát ismertetett az ügyvivőkkel. A szakemberek listája élén Polónyi Károly várostervező építész állt, a politikusoké élén Demszky Gábor. Az ügyvivők Polónyit akarták megismerni.
Az akkor hatvankét éves mérnök, aki Afrikában egész városokat tervezett, Budapest szerkezetéről beszélt. A várost egy mosdótálhoz hasonlította, amelyet hegyek vesznek körül, így az egyetlen szellőző csatornája a Duna vonala. A világkiállítást is a Dunára kellene telepíteni, mondta. Ez nem volt szerencsés fordulat, hiszen az SZDSZ egészében ellenezte a világkiállítást. De öngyilkos tőrdöfésnek a beszéd zárómondata bizonyult. Mindent el fog követni, ígérte Polónyi, hogy sikeres legyen a választáson. De ha nem így lenne, az se nagy baj, hiszen az MDF jelöltje is nagyon jó építész.
"Ezt az embert akarjátok főpolgármesternek? - fordult K. a leforrázott ügyvivőkhöz. - Hát ez az egészből nem ért semmit." Másnap Kis János telefonon megkérdezte K.-t, mit gondol, kit kellene jelölni. "Demszkyt, felelte K. Csakis Demszkyt!" Valójában már a szakértő meghallgatása előtt is így gondolta. "Beszélnél vele?" - kérdezte Kis János. Demszky, mint várható volt, húzódozott. "Te sportember vagy, mondta K., minden versenyt megnyersz. Most is nyerni fogsz."
Manapság nem divat Demszkyt dicsérni. De használjuk egy kicsit a memóriánkat. Nyomban hivatalba lépése után kezdődött a taxisblokád. A Fidesz nem kötött koalíciót az SZDSZ-szel, a főpolgármesternek négy éven át kisebbségi helyzetből kellett irányítania a várost. A fővárosi törvény, amelynek az elfogadása nem igényelt minősített többséget, huszonkét önálló településsé törte szét Budapestet - kizárólag abból a hazafias célból, hogy keresztbe tegyen Demszkynek. Ebben a helyzetben talpon maradni ízig-vérig politikust követelt.
"Úgy érzem magam, mondta Demszky az első napokban, mint akinek a kezébe nyomtak egymillió forintot, és odaállították a rulettasztalhoz, hogy hozzon vissza kettőt." A következő önkormányzati választásokon a főpolgármester minden alkalommal több szavazatot kapott, mint az SZDSZ, bőven behozta hát a rábízott milliót. Mára a demokratikus ellenzék egykori pártjának fillérei sem maradtak belőle. De ez már egy másik történet.
