Ficsku Pál: Belső terror (Halásztörténet, avagy Közép

Európa legolcsóbb kurvája)

publikálva
2000/38. (09. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Halásztörténet, avagy Közép-Európa legolcsóbb kurvája

Bárcsak lenne a mamám ombudsman, keservemben fordulhatnék hozzá, panaszkodjon már a Jóistennek, hogy sújtsa ezeréves átokkal azokat a hímzett kapcás betyárokat, akik rakoncátlankodnak fölöttünk, ráébresztvén őket történelmi bűnükre. Történelmi bűnükre, hogy még mindig nem született meg a kocsmavédelmi törvény. Kis ország kis parlamentjének történelmi hibája.

Így tűnhetett el a Halász is.

A Halász az egyetem első éveiben volt a törzshelyünk. Az ország egyik legrégebbi kocsmája volt, valamikor a múlt század elején épülhetett, alacsony mennyezetű, szűk ablakú, kívülről sárgára festett vályogépület. A Halásznak saját szaga volt, elég az embernek néhány percet eltölteni bent, és máris az ember ruhájába szívódik. Az igazság az, hogy a Halászba csak nappal jártunk, esténként a Fácán nevű egységben mulattunk, csajaink mindig meg tudták állapítani, éppen honnan jövünk, Halász- vagy Fácán-szagunk van-e. Mi meg arra hivatkoztunk, hogy halász-vadász népek voltak az őseink, mi csak a hagyományt ápoljuk.

A Halászban a kerthelyiség volt a lényeg. Homokos udvar, horpadt zöld bádogasztalok rácsos székekkel, két nagy gesztenyefa vetett árnyékot a poharakra. Sárga, vakolt kerítés zöld farácsos boxokkal.

Szóval naponta ide jártunk iszogatni, kajálni meg olvasni, néha úgy nézett ki a kert, mint egy olvasóterem. Bor- és napszítta alakok ülnek könyvekkel és fröccsökkel telipakolt asztaloknál. Kisfröccsöt ittunk Durbints sógorból, négyhatvan volt egy, kettő pedig a vécé. Tíz kisfröccs és két vizelés pont kijött egy ötvenesből. Ha sok pénzünk volt, mondjuk egy százas, akkor ettünk is, a nekünk megfizethetetlen harcsahalászlé mellett slambucot lehetett enni meg csuszát. De mindig csak az egyiket. Attól függően, milyen napja volt Erzsi néninek, a szakácsnőnek. Vagy csuszás nap volt, vagy slambucos. Kértünk mondjuk három adag slambucot, de csuszás nap volt, volt még két adag csusza, akkor addig nem adtak slambucot, amíg volt még csusza. Slambucos napon meg fordítva. Soha nem lehetett előre tudni, aznap milyen nap lesz.

A Halászban csak egy dolgot nem lehetett: csajozni.

Egyedül Kvasz Lacinak sikerült egyszer.

Négyen voltunk, Kvasz Laci, Atka, Gózner és én. Aznap Kvasz Laci volt a fizetésben a soros.

- Hozzál nekem egy slambucot is - mondta Atka, és a kezébe nyomott egy húszast.

- Csuszás nap van - mondta Kvasz Laci, amikor visszajött a kisfröccsökkel teli tálcával. - Még három adag van.

Nem tehettünk mást, vártunk, hogy elfogyjon a csusza. Ittunk és olvastunk.

Hoztam én is egy kört. Még mindig volt két adag csusza. Atkának korgott a gyomra, de sehogy se tudtuk rávenni, hogy a slambuc előtt egye meg a csuszát is.

- Ezt már a sors is így akarja - mondtam -, megeszem én a csuszákat. Egyből lett jókedv, újabb fröccsök, Atkának és Góznernek slambuc. Kora délután volt már, amikor Kvasz Laci felállt, és elindult a vécére. Az udvar közepéig jutott el, amikor megjelent özv. Tasi Béláné, a vécésnéni, városszerte híres személyiség. Lehetett vagy harminckét kiló, néhány centivel a törpehatár felett. Megállapíthatatlan kor, aszott bőr, combközépig érő kék köpeny.

- Akarsz? - kérdezte özv. Tasi Béláné. - Most olyanom van. "csó vagyok. Kvasz Laci zavarba jött, és önkéntelenül válaszolt.

- Nincs pénzem.

- Akkor miből akartál pislantani - tette fel a keresztkérdést özv. Tasi Béláné. - Elmosolyodott, foghíjai közt incselkedett nikotinos, sága nyelve.

Kvasz Laci benyúlt a zsebébe, mint aki igazát akarja bizonyítani. Aprópénzt vett elő, megszámolta, és megkönnyebbülten mondta:

- Öt forint húsz fillér. Ennyim van.

- Nekem ennyi is elég - mondta özv. Tasi Béláné, és megmarkolta Kvasz Lacit a lába között, miközben cserepes ajka Kvasz Laci borostás arcát érintette.

- Műveletlen nőkkel amúgy se kezdek - próbált meg kibújni a közeledés elől.

- Tudok verset is - mondta özv. Tasi Béláné. Versmondólánypózba helyezkedett, és elkezdett szavalni, közben természetesen Kvasz Laci heréjét fogdosta. - Petőfi Sándor, szeptember végén. Szeptember huszonnyolc, szeptember huszonkilenc, szeptember harminc. - Büszkén nézett körbe, mi integettünk, hogy Lacikám, ez van, menni kell.

Hogy megtörtént-e "az", azt nem tudhatjuk, mindenesetre özv. Tasi Béláné mindig hálálkodó szemekkel nézett ránk, amikor beléptünk a kocsmába. Aztán valahogy elvégeztük az egyetemet, más kerthelyiségekbe tettük át életünket.

Nemrég újra abban a városban jártam, persze hogy felkerestem a Halászt. ´sz van, szeptember vége, talán még almabort is kaphatok. De a Halász bezárt. A kerthelyiséget elbontották, autóparkoló van a helyén.

- Tudja ön a Szeptember végént? - kérdeztem a parkolóőrtől. Savós szemekkel nézett rám, látszott rajta, fogalma sincs arról a szent helyről, ahol állt.

- Szeptember huszonnyolc, szeptember huszonkilenc... - kezdtem el szavalni, aztán megmarkoltam a heréjét: - Ezt meg özvegy Tasi Bélánéért - mondtam, s apró kisfröccs-cseppek jelentek meg a szememben.

publikálva
2000/38. (09. 14.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-magyarország

még több Kis-Magyarország...

Politika

még több Politika...

Narancs

Blog

még több cikk