Tandori Dezsõ: ugri

futi

  • Tandori Dezsõ
  • 2004. szeptember 2.

Egotrip

Jó, hát botrányossá a telefon-ledermedésem akkor vált, mikor... Hogy is mondjam el érzületesdi nélkül? Valaki megkérdezte, hogyan értem azt, hogy ma élõ szépírókról nem írok, s róla mégis írtam?! Bamm. Holott oly egyszerû lett volna a válasz. Ha nem lep meg annyira az alaphelyzet, hogy valaki az éterbõl telefonon bezuhan délutánom csendjébe telefonon, ráadásul e forró kása kérdést nem kerüli meg. (S találkozást is javasol, jaj, õ sem ismer engem. Ki látott engem? kérdezte Ady Endre.)

Vánszorgás bef.

(Egyelõre)

Azt kellett volna felelnem: "Csak hogy Rólad, galambocskám, mégis írhassak, azért mondtam, hogy Mûved nem primer szépirodalom." Ahogy nem is volt az, mert a vitorlázásról szólt, mondjuk, és nem úgy, mint a Moby, mondjuk, a Dick, hanem a vitorlázás alaprejtelmeinek ismertetése mintegy fõ célja volt etc., én imádom a vitorlázást - ezt csak úgy mondtam, ezt a vitorlázást, mondhattam volna lósportot is, városjárást Normandiában stb. -, ergo nem "úgy" szépirodalom, bár egy lelkes, kedves, kiváló lélek szólt benne, irodalmian és szépen, csak hát... no, ismétlem.

S én otromba, pusztán meglepettségem miatt a legnagyobb hülyeségbe, "gubancba" (nem szeretem) mentem bele.

Az Isenhegyen, ahogy a lefelé vezetõ lépcsõnek nekivágtam, megbizonyosodtam igazam felõl. Megbizonyosodhattam. Igazam ezúttal a lábamat érintette, mert valahányszor egy-egy újabb fok következett (ismétlem, lefelé!), a megszégyenülés kínját érezhettem. De ezt mondtam már. Lehagyott, aki csak jött, mögülem indulva. Hagyd hát, öcsi, mondtam magamnak, hagyd te a sporthasonlatokat! Nem illenek azok rád. Hagyd a sportot, eleve. Te, aki tíz éve még olyasmikkel szórakoztál, tornacipõben, torkóban, persze, hogy innen a Fõ utcából a Városliget közepéig 55 perc alatt érsz el gyalog, és Párizsban... meg másutt... Normadiában stb. "direktbe" lejártál csak, alkonyokon, távgyalogló-órás-csúcsot döntögetni (merõ értelmetlenség!), te örülj, ha még majd járni tudsz. Az ülepednél valami izom hol arra fáj, de gennyes fogak hevességével, hogy csak úgy ülsz és gépelsz, olvasol etc., hol arra, hogy "hurrá!"-t kiáltva karod lendíted (Totyi mellett az ilyen lengetésekkel vigyázni kell, még ezekkel is! oly bizalmasan közlekedik a térben õ, most, hogy hajad pl. oldalt megnõtt, szórakozik vele, hogy szárnyával villámrepülés közben suhint rajta egyet; egy veréb az egy úgynevezett rajmadár, csapatlény, hát te, ti vagytok neki, te egyedül, ti ketten, kutyátokkal nem egyeztetitek õt, öcsi, csak lassan tehát, és hagyd a sporthasonlatokat, így én, magamhoz), hol minden egyébre fáj ez a csont? forgó? izom? és az Istenhegy (Sváb- stb.) lépcsején a combizmaid, valaha még tûrhetõbb, "legjobb" részeid közé tartozó darabok, teljesen merevek, mitõl, miért, hogyan, ki tudja. S erre...

Erre jön az, hogy hallhatod, tíz illetõ közül kilenc ezt mondja: "Mégis el kéne menni dokihoz..." - "Ez már tisztára orvosi kérdés..." - "Egy jó vizsgálat, ott van barátod, a..." Igaz. Mégis borzasztó. Világos, hogy aki ilyet hall tõled, öcsi, ezt felelheti, jó szívvel nem felelhet mást. De amikor ez engem elgondolkoztat, ilyet gondolok: hát már ennyit se lehet mondani. Ez a közlés, a mondás stb. értelme. Mert nem várok én megoldást, nem várok megfejtést, okosságot, csak egy velem közös sóhajt. Hogy "jaj, ugye, rémes..."

Hanem az illetõk nyilván azt gondolják, érzületükbõl lökik, azt dobják, kapásból, hogy lelkiismeretlenség lenne, ha nem ezt gondolnák, nem ezt dobnák kapásból, nem így felelnének. Érintkezni lehetetlen. Szinte az. Gondolatokkal feltétlen.

De az említett fájások nem gondolatok. Ez a te létezésed, öcsi (galambocskám stb.), így beszélek magamhoz. Totyi meg, ahogy ezt írom, nem a popzenére kornyikál, dalol, dumál (ily zene nem szól most, messze nem!), hanem az írógép zajára. Ez értelmes érintkezés.

Erre még Wittgenstein se mondhatná, hogy amirõl nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Totyi nagyon is tudja, mit mond, azaz... Jó, magam is mosolygok. De hallgatásról szó sincs. Sem írógépem, sem madaram részérõl.

Ennyit kellett elmondanom, csak eztet akartam mondani... hangzott régi értekezleteken (párt, szakszervezet... urambocsá' sport). Én meg azt gondolgoztam-dolgoztam ki magamban, még: "Igaz-e, mindent / csak úgy akarnék, ahogy / nem is akarnám?" Ez egy háromsoros vers, tökmindegy, úgynevezett haiku. Az Istenhegyen japánok (kínaiak?) jöttek szemközt velem. Védve éreztem magam, biztonságban. Maximum annyi lehetett volna: fényképezném le õket. Boldog örömmel. Ez, mint a sakk vagy más sportok nyelvén mondják, jól meghúzható lépés, ez jól van túl a Witti híres 7-es pontján (nem lehet beszélni, hallgatni kell akkor), ez az "Emmá Nyóc" birodalma. S nem ez lehet az ember végsõ célja? Menni, vánszorogva akár (na azért: bocs! nem úgy vánszorgok én azért, de kétségtelen, néha úgy is, vánszorgok, na, körbeértünk), kicsit úgy semmire se gondolva, csak nézve a hegyeket a magad hegyérõl (Isten-, Sváb-), nézni a völgyeket, nézni az utakat, nézni a házakat, még arra sem gondolni, hogy itthon grenadírmarsot eszel hidegen, mert úgy szereted, meg hogy ezt írod, Maigret felügyelõt olvasol stb., és a Totyira sem gondolni úgy, hogy jaj isten, szorongva, nem, külön reménykedve sem, jó, persze nem sejtve, hogy ha nem húzod ki a telefont, be fog zuhanni megint egy hívás, nem elemezgetve semmit... nem ugorva, nem futva, s ez is csak itthon, most, megmentõ befejezésül jut eszedbe, öcsi - miközben gennyes fogként sajdul meg az a csont, forgó, izomtõ -, bizony, csak most, az állítólag híres, vagy tényleg híres mondás, hogy nem azé, aki fut, nem azé, aki fenemód "akar", hanem aki istennek az õ megirgalmazottja, vagy aki istennek könyörög, mit tudom én. Leértem az Istenhegy lépcsején, s most visszagondolok erre, egyenesben voltam (sík terepen, vehettem sört, tehát a pénzemnél voltam, feladhattam postán, vehettem borítékokat, tollat, mi kellett más?), s most leírhatom: "Nem azé, aki ugri, nem aki futi, hanem..." Igen, a vánszorgóé a nyugalom, a harmónia, az a "Vánszorgi" elemében lelhetõ. Amivel nyilván a legkevesebben értenek egyet. De hiszen épp errõl volt szó, egyebek közt, nem?! ---

(Megyek pisálni! De rohanva ám, nem vánszorogva. A dobozos sörök!!)

Hol itt az igazság, de valóban??

Itt: visszajövök, s érzem, Totyi vakar valamit. Azért ül makacsul a vállamon, pedig megírtam, amit megírtam. Ah, megvan. Tévét akar nézni! Kapcsolom be, nézzük a focit. Vagy a snookert. Ravaszdi tili-toli. Isten legyen önünkkel.

Figyelmébe ajánljuk

Az Amerika–EU-vámalku tovább nyomhatja a magyar gazdaságot

Noha sikerült megfelezni az EU-t fenyegető amerikai vám mértékét, a 15 százalékos általános teher meglehetősen súlyos csapást mérhet az európai gazdaságokra, így a magyarra is. A magyar kormány szerint Orbán Viktor persze jobb megállapodást kötött volna, de a megegyezés az orosz gázimportra is hatással lehet. 

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.

Mármint

A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.