Tandori Dezsõ: ugri

futi

  • Tandori Dezsõ
  • 2004. szeptember 2.

Egotrip

Jó, hát botrányossá a telefon-ledermedésem akkor vált, mikor... Hogy is mondjam el érzületesdi nélkül? Valaki megkérdezte, hogyan értem azt, hogy ma élõ szépírókról nem írok, s róla mégis írtam?! Bamm. Holott oly egyszerû lett volna a válasz. Ha nem lep meg annyira az alaphelyzet, hogy valaki az éterbõl telefonon bezuhan délutánom csendjébe telefonon, ráadásul e forró kása kérdést nem kerüli meg. (S találkozást is javasol, jaj, õ sem ismer engem. Ki látott engem? kérdezte Ady Endre.)

Vánszorgás bef.

(Egyelõre)

Azt kellett volna felelnem: "Csak hogy Rólad, galambocskám, mégis írhassak, azért mondtam, hogy Mûved nem primer szépirodalom." Ahogy nem is volt az, mert a vitorlázásról szólt, mondjuk, és nem úgy, mint a Moby, mondjuk, a Dick, hanem a vitorlázás alaprejtelmeinek ismertetése mintegy fõ célja volt etc., én imádom a vitorlázást - ezt csak úgy mondtam, ezt a vitorlázást, mondhattam volna lósportot is, városjárást Normandiában stb. -, ergo nem "úgy" szépirodalom, bár egy lelkes, kedves, kiváló lélek szólt benne, irodalmian és szépen, csak hát... no, ismétlem.

S én otromba, pusztán meglepettségem miatt a legnagyobb hülyeségbe, "gubancba" (nem szeretem) mentem bele.

Az Isenhegyen, ahogy a lefelé vezetõ lépcsõnek nekivágtam, megbizonyosodtam igazam felõl. Megbizonyosodhattam. Igazam ezúttal a lábamat érintette, mert valahányszor egy-egy újabb fok következett (ismétlem, lefelé!), a megszégyenülés kínját érezhettem. De ezt mondtam már. Lehagyott, aki csak jött, mögülem indulva. Hagyd hát, öcsi, mondtam magamnak, hagyd te a sporthasonlatokat! Nem illenek azok rád. Hagyd a sportot, eleve. Te, aki tíz éve még olyasmikkel szórakoztál, tornacipõben, torkóban, persze, hogy innen a Fõ utcából a Városliget közepéig 55 perc alatt érsz el gyalog, és Párizsban... meg másutt... Normadiában stb. "direktbe" lejártál csak, alkonyokon, távgyalogló-órás-csúcsot döntögetni (merõ értelmetlenség!), te örülj, ha még majd járni tudsz. Az ülepednél valami izom hol arra fáj, de gennyes fogak hevességével, hogy csak úgy ülsz és gépelsz, olvasol etc., hol arra, hogy "hurrá!"-t kiáltva karod lendíted (Totyi mellett az ilyen lengetésekkel vigyázni kell, még ezekkel is! oly bizalmasan közlekedik a térben õ, most, hogy hajad pl. oldalt megnõtt, szórakozik vele, hogy szárnyával villámrepülés közben suhint rajta egyet; egy veréb az egy úgynevezett rajmadár, csapatlény, hát te, ti vagytok neki, te egyedül, ti ketten, kutyátokkal nem egyeztetitek õt, öcsi, csak lassan tehát, és hagyd a sporthasonlatokat, így én, magamhoz), hol minden egyébre fáj ez a csont? forgó? izom? és az Istenhegy (Sváb- stb.) lépcsején a combizmaid, valaha még tûrhetõbb, "legjobb" részeid közé tartozó darabok, teljesen merevek, mitõl, miért, hogyan, ki tudja. S erre...

Erre jön az, hogy hallhatod, tíz illetõ közül kilenc ezt mondja: "Mégis el kéne menni dokihoz..." - "Ez már tisztára orvosi kérdés..." - "Egy jó vizsgálat, ott van barátod, a..." Igaz. Mégis borzasztó. Világos, hogy aki ilyet hall tõled, öcsi, ezt felelheti, jó szívvel nem felelhet mást. De amikor ez engem elgondolkoztat, ilyet gondolok: hát már ennyit se lehet mondani. Ez a közlés, a mondás stb. értelme. Mert nem várok én megoldást, nem várok megfejtést, okosságot, csak egy velem közös sóhajt. Hogy "jaj, ugye, rémes..."

Hanem az illetõk nyilván azt gondolják, érzületükbõl lökik, azt dobják, kapásból, hogy lelkiismeretlenség lenne, ha nem ezt gondolnák, nem ezt dobnák kapásból, nem így felelnének. Érintkezni lehetetlen. Szinte az. Gondolatokkal feltétlen.

De az említett fájások nem gondolatok. Ez a te létezésed, öcsi (galambocskám stb.), így beszélek magamhoz. Totyi meg, ahogy ezt írom, nem a popzenére kornyikál, dalol, dumál (ily zene nem szól most, messze nem!), hanem az írógép zajára. Ez értelmes érintkezés.

Erre még Wittgenstein se mondhatná, hogy amirõl nem lehet beszélni, arról hallgatni kell. Totyi nagyon is tudja, mit mond, azaz... Jó, magam is mosolygok. De hallgatásról szó sincs. Sem írógépem, sem madaram részérõl.

Ennyit kellett elmondanom, csak eztet akartam mondani... hangzott régi értekezleteken (párt, szakszervezet... urambocsá' sport). Én meg azt gondolgoztam-dolgoztam ki magamban, még: "Igaz-e, mindent / csak úgy akarnék, ahogy / nem is akarnám?" Ez egy háromsoros vers, tökmindegy, úgynevezett haiku. Az Istenhegyen japánok (kínaiak?) jöttek szemközt velem. Védve éreztem magam, biztonságban. Maximum annyi lehetett volna: fényképezném le õket. Boldog örömmel. Ez, mint a sakk vagy más sportok nyelvén mondják, jól meghúzható lépés, ez jól van túl a Witti híres 7-es pontján (nem lehet beszélni, hallgatni kell akkor), ez az "Emmá Nyóc" birodalma. S nem ez lehet az ember végsõ célja? Menni, vánszorogva akár (na azért: bocs! nem úgy vánszorgok én azért, de kétségtelen, néha úgy is, vánszorgok, na, körbeértünk), kicsit úgy semmire se gondolva, csak nézve a hegyeket a magad hegyérõl (Isten-, Sváb-), nézni a völgyeket, nézni az utakat, nézni a házakat, még arra sem gondolni, hogy itthon grenadírmarsot eszel hidegen, mert úgy szereted, meg hogy ezt írod, Maigret felügyelõt olvasol stb., és a Totyira sem gondolni úgy, hogy jaj isten, szorongva, nem, külön reménykedve sem, jó, persze nem sejtve, hogy ha nem húzod ki a telefont, be fog zuhanni megint egy hívás, nem elemezgetve semmit... nem ugorva, nem futva, s ez is csak itthon, most, megmentõ befejezésül jut eszedbe, öcsi - miközben gennyes fogként sajdul meg az a csont, forgó, izomtõ -, bizony, csak most, az állítólag híres, vagy tényleg híres mondás, hogy nem azé, aki fut, nem azé, aki fenemód "akar", hanem aki istennek az õ megirgalmazottja, vagy aki istennek könyörög, mit tudom én. Leértem az Istenhegy lépcsején, s most visszagondolok erre, egyenesben voltam (sík terepen, vehettem sört, tehát a pénzemnél voltam, feladhattam postán, vehettem borítékokat, tollat, mi kellett más?), s most leírhatom: "Nem azé, aki ugri, nem aki futi, hanem..." Igen, a vánszorgóé a nyugalom, a harmónia, az a "Vánszorgi" elemében lelhetõ. Amivel nyilván a legkevesebben értenek egyet. De hiszen épp errõl volt szó, egyebek közt, nem?! ---

(Megyek pisálni! De rohanva ám, nem vánszorogva. A dobozos sörök!!)

Hol itt az igazság, de valóban??

Itt: visszajövök, s érzem, Totyi vakar valamit. Azért ül makacsul a vállamon, pedig megírtam, amit megírtam. Ah, megvan. Tévét akar nézni! Kapcsolom be, nézzük a focit. Vagy a snookert. Ravaszdi tili-toli. Isten legyen önünkkel.

Figyelmébe ajánljuk

Hol az ember?

A megfilmesíthetetlen könyvek megfilmesítésének korát éljük – ezek pedig nagyrészt sci-fik. Herbert Ross Dűnéjének sokszor nekifutottak, mire Denis Villeneuve szerzői húrokat pengető két blockbustere végre a tömegek igényeit is képes volt kielégíteni; Isaac Asimov Alapítványából az Apple készített immár második évadát taposó, csillogó űroperát – a Netflix pedig az elmúlt évek egyik legnagyobb sikerű, kultikus hard sci-fijébe, Liu Ce-hszin kínai író Hugo-díjas A háromtest-triló­giá­jába vágott bele.

Nem viccelnek

  • - minek -

Poptörténeti szempontból is kerek jubileumokkal teli lesz ez az év is – novemberben lesz negyven éve, hogy megjelent a The Jesus and Mary Chain első kislemeze, a melódiát irgalmatlan sípolásba és nyavalyatörős ritmusba rejtő Upside Down.

Elszáll a madárnő

„Én nem tudok, és nem is szeretek a képeimről beszélni. Amit el tudok mondani, azt csak színnel tudom elmondani. Képeimbe belefestettem az életem tragédiáit és örömeit. Ez volt az életem” – halljuk a művész vallomását a kiállítás első termében, a falra vetített 1977-es rövidfilm részleteként.

Aktivizmus színészekkel

  • Erdei Krisztina

Csoszó Gabriella aktivista fotós, töretlen kitartással vesz részt az ellenzéki tüntetéseken és osztja meg képeit azokkal, akik szeretnének mást is látni, mint amit a NER kínál.

Házasok hátrányban

  • Kiss Annamária

Középkorú házaspár egy protokollparti után vendégül lát egy fiatal párt egyetemi lakosztályuk teraszán, hajnali kettőkor. Az elején mit sem sejtenek arról, hogy ez lesz valamennyiük életének talán leghosszabb éjszakája.

Koponyalabirintus

Az alighanem legelismertebb, világirodalmi rangú kortárs román író, Mircea Cărtărescu 2015-ös nagyregénye rendkívüli, monstruózus mű. Kiszámíthatatlan, szabálytalan, megterhelő. Pedig látszatra nagyon is egyszerű, már-már banális helyzetből indul.

Messziről jött zeneszerző

A Tigris és sárkány és a Hős filmzeneszerzője hat éve már járt is nálunk, mégis bemutatásra szorul a magyar koncertlátogatók előtt. A hatvanhat éves, kínai származású komponistáról hídemberként szokás beszélgetni, aki a hagyományos kínai klasszikus zenét tömegekhez vitte el a nyugati világban.

Az ajánlat

Napi rendszeres fellépéseinek sorában Magyar Péter a múlt pénteken a Klubrádióban járt, ahol Bolgár György műsorában mindenféle kijelentéseket tett Ukrajnáról, illetve az ukrajnai háborúról.

A hegyi ember

Amikor 2018 februárjában Márki-Zay Péter az addig bevehetetlennek hitt Hódmezővásárhelyen, az akkoriban igen befolyásos Lázár János városában az időközi polgármester-választáson magabiztosan legyőzte fideszes ellenfelét, reálisnak tűnt, hogy mindez megismételhető „nagyban” is a tavaszi országgyűlési választásokon.

„Pályáznék, csak nem tudom, kivel”

Miért meghatározó egy társadalom számára a migrációról szóló vita? Hogyan változott a meg Berlin multikulturális közege? Saját történetei megírásáról és megrendezéseiről beszélgettünk, budapesti, román és berlini színházi előadásokról, de filmtervei is szóba kerültek. Kivel lehet itt azokra pályázni?

Pusztítás földön, vízen, levegőben

A magyarországi üvegházhatású gázkibocsátás csaknem háromszorosa került a levegőbe az ukrajnai háború első másfél évében. Óriási mértékű a vízszennyeződés, állatfajok kerültek a kipusztulás szélére. Oroszország akár fél évszázadra való természeti kárt okozott 2023 közepéig-végéig.

Alkotmányos vágy

A magyar mezőgazdaság tizenkét éve felel meg az Alaptörvénybe foglalt GMO-mentességnek, takarmányozáshoz tavaly is importálni kellett genetikailag módosított szóját. A hagyományos szója vetésterülete húsz éve alig változik itthon, pedig a szakértő szerint lehetne versenyezni az ukrán gazdákkal.