Könnyû, nyári olinkia
(arany, köpések)
Felvonul az összes irtózatos közhely...
(Farkas Zsolt)
Jó estét, jó szurkolást! Még néhány perc, és kezdetét veszi a mérkõzés, kilencven vagy ki tudja, hány perces útjára indul a labda, úgy is, mint bõrgolyó, s ki tudja, hol áll meg. Bevezetésként, mondhatni, bemelegítésként, amolyan ráhangolásként a helyszínrõl csak egy apró érdekességet említek meg: a pálya nem esik messze a stadiontól. A mérkõzés mindkét csapat számára létfontosságú, úgy is, mint élethalálharc, de különösen számunkra az utolsó szalmaszálat jelenti az életben maradáshoz. De ne csigázzuk tovább az izgalmakat, nézzük a két csapat összeállítását! Majd inkább a meccs hevében, hiszen máris egymásnak estek a csapatok. A nemmagyarok szokás szerint meglepõen agresszíven kezdtek. Szinte tapintható a feszültség, nem csoda, hiszen csak a gyõzelem az elfogadható. Persze az ellenfél a toronymagas esélyes, de mi se feltartott kézzel érkeztünk el idáig. Nem adjuk olcsón a bõrünket, ha már a vásárra vittük, amit olimpiának hívnak, egészen a döntõig. Hatalmas taktikai csata dúl a pályán, nagy a lökdösõdés a tizenhatoson, nagy a köpdösõdés a középpályán, egy szem kinevezett csatárunk egyetlen zokszó nélkül õrlõdik a húsdarálóban. Hogy mit kap ez a gyerek! A végén aranyat, reméljük. Hatalmasak ezek a védõk, kitöltik az egész képernyõt. Most az egyik, mint egy romboló, odakúszik, azért nem mondom a játékos nevét, mert nem látom, hogy mi van a hátára írva. Közben egy magyar helyzetféleség, hiába, ezek az ellencsapások nagy veszélyt hordoznak magukban, az ellenfél védelme nem dõlhet hátra ölbe tett kézzel, mert akkor saját karjába dõl. Két remekül felkészített együttes, nagy kérdés, a végén ki örülhet a végén. És a kérdés a másik irányba is igaz. Foggal-körömmel küzdünk, nem ismerünk elveszett labdát, de félõ, az ellenfél még nem mutatta ki a fehérjét. A gól nélküli döntetlen találkozó eredménye nulla-nulla. A szögletarány 2-2, tehát négyszer annyi gólt láttunk, mint gólt. A nemmagyarok most tizenegyest reklamálnak, ugyan, kérem, feldobta magát, mint egy éjszakai pillangó. Vaktában rúgjuk elõre a labdát, bocsánat, a pettyest, és már megint ezek a fölösleges beívelgetések! Mondom ezt akkor is, ha gól lett belõle. Emberek! Egy-nullra vezetünk! Ezt gyorsan felírom, és akkor folytathatjuk tovább a mérkõzést. Mindkét csapat állóháborúvá merevedik most. Van idõm elmondani, hogy az ellenfél edzõje már nagyon ideges, ott flangál a kispad elõtt a ketrecében, az õ kis türelmi zónájában. De most megnyugodhat, kiegyenlített a csapata. Kis gól, de gól. Ha nem hiszem, nem látom. Átok ül a kispadon. Hirtelen felpörögnek az események, jó lövés, bedobás. Micsoda dráma! A mi egyetlen csatárunk, a mi fiunk, a mi ízig-vérünk, életveszélyes a kapura, minden idegszálával érzi a veszélyt. Kár, hogy ez eddig nem jött ki belõle. Vagy ha mégis, a labdába mindig bele tudott érni egy szemfüles láb. Szerencsére a védelmünk biztosan áll a lábán. És hát, tegyük a kezünket a szívünkre, valami hihetetlen szerencsénk van Fortunával. Nézzük, most egy nagy lövést ereszt meg a nemmagyar fiú egészen a Kígyó térrõl, vajon ezt hogy' mondják náluk? Szerencsére nem lett belõle semmi, futballista. Elszállt a lába, most hozzák vissza a stadionba. A szünetben jót tesz egy kis szünet, bár az sose jön rosszkor.
Hát, akkor most vegyünk egy nagy levegõt az izgalmakra. A magyar csapat edzõje nem lát okot a cserére, ezt, valljuk be õszintén, nem értem. Csatárjátékunk olyan vérszegény, amilyen sovány az elõnyünk, olyannyira, hogy döntetlen az állás. Most azt látom, csatárunk, ha ugyan lehet annak nevezni egy kis jóindulattal, cselezget, de belehal a szépségbe. Darabos a fiú, mint a dorogi brikett. Mit akar ez ilyen alkattal? Hosszú, méla, les. És most 22-es számmal beáll a 22-es játékos, remélem, egyszemélyes csatársorunkat váltja, de nem. Mer' mért is nem! Most e pillanatban a védõ hátába kerül, már csak a kapussal néznek farkasszemet egymás szemébe, és a felsõ sarokba gurít! Örül a fiú, hát persze, hogy örül, örömében köp egyet, föl, a levegõbe, emberek, láttátok, ezt én csináltam! Mutatja a hátát, ki van írva a neve, de nem tudom elolvasni, a fiú, a mi aranyifjúnk az ismeretlenség homályából tornászta fel magát a dobogó, reméljük, immár elérhetõ közelségbe került legmagasabb fokára. Ez már aranyköpés, a javából, érzi ezt õ is, és letörli. Hiába, no, elég volt egy szemvillanás, megrázta magát, így hálálva meg a bizalmat, mert én végig bíztam benne, ugye megmondtam? Az igazán nagy sztároknak elég egy kihagyás, és könyörtelenül büntetnek. Hát, aki a gólt lövi, az itt a nagy csillag. Kettõ-egyre vezetünk, de jó ezt kimondani, és de jó, de jó ma magyarnak lenni ma itt, és talán ezúttal fõleg otthon is, és a világ bármely pontján, ott is, ahol sajnos nincsenek magyarok. Hát, nem szeretnék az õ bõrükben, példának okáért az északi-sarki jegesmedvék bõrében lenni, õk nem érezhetik ma ezt az érzést. És holnap úgyszintén. És mégis, magyarnak számki-, meg-, váll- és kalapácsvetve, talán nem túlzás kijelenteni, huszonhárom perccel a vége elõtt, hogy megvan, megvan az újabb magyaranyérem, az aranygóldmedál, melyet az iménti pökés, láthatjuk az ismétlésen, és elnéznénk még ezer évig, szidolozott még fényesebbre. Örömmel jelenthetem, a mérkõzés háromszázhatvan fokos fordulatot vett. Támadnak, támadgatnak a nemmagyarok, amúgy tessék-lássék, mennek becsülettel, amolyan hûbelebalázs módjára, de már õk is érzik tenyerükben a veszett fejsze hûvös nyelét. Teljesen szétestek, fejben estek szét. De az ördög, mint tudjuk, a részletekben sem alszik, vigyázzunk! Már nem lehet sok hátra. A védelem, a védelem, a szívemen a félelem. És vége, a történelem végre most az egyszer nem ismételte önmagát, gyõztünk! Mit is mondhatnék most, amikor odahaza már hangosan tülkölõ autókkal teltek meg utcák és a szökõkutak is egyaránt! Összegzésképp, szakmai elemzésként csak annyit: kitûnõen kezelték a labdát mindkét oldalon, azt hiszem, ez megállapítható. És, ha megengedik, egy végsõ tanulság: az élet, ó, az élet nem más, mint hosszas készülõdés a kirúgáshoz.
Jó reggelt, jó szar kelést! Talpra, magyar! Álmod véget ért.
Nincs itt mese.
A szövegben sportriporterszövegek. Farkas Zsolt: Az autista szinkronúszó (Magyar Narancs, 2002. augusztus 1.); Sportszerû aranyköpések (Budapesti Futball, 2000. október 13., november 4.).
