A régóta érlelődő ötletek közül egy újabbat vett elő kincsesládájából kormányunk, óvatosan és körültekintően, nehogy megártson neki a napfény és a nagy meleg. Minden beteg fizessen 300 vagy 500 forintot minden orvos-beteg találkozáskor! És lám! A vizitdíj ötlete oly szép, oly előnyös, oly átgondolt, hogy még magának a miniszterelnöknek is tetszik, bár "majdnem ugyanannyi érv szól a vizitdíj mellett, mint ellene". Pontosan így kell előkészíteni egy döntést: három érv mellette, kettő ellene: nosza, vezessük be! Vagy mégsem?
Miért merül fel a vizitdíj (vagy bármilyen hasonló díj) bevezetése a - hazánknál - civilizáltabb országokban? Elsősorban azért, mert az ingyenes orvosi vizsgálat arra ösztönzi az embereket, hogy a szükségesnél többet menjenek orvoshoz (ez az ún. morális kockázat egyik típusa). Látott-e már a kedves olvasó olyan magányos és idős embereket, akik számára az orvosi rendelő a társasági élet fontos színtere? A nem túl nagy, de a beteg számára érzékelhető vizitdíj csökkentheti ezt a káros jelenséget. S vajon hazánkban mennyire súlyos ez a probléma? A nyers statisztikák alapján nagyon is. Az egy főre jutó orvos-beteg találkozások száma 6,5, ami duplája az unió átlagának. A szakértők szerint figyelembe kell venni néhány intézményi tényezőt is, például azt, hogy csak egy hónapra lehet gyógyszert felíratni - de e korrekciók után is az élbolyba tartozunk.
De máshogy is megközelíthetjük a problémát. Gondoljunk a lakosság egészségi állapotára és az ebben megfigyelhető egyenlőtlenségekre! Biztos, hogy az egészségügyi rendszer fő problémája a túl sok orvoshoz járás?
Ha a vizitdíj bevezetésének a fent leírt morális kockázat az elsődleges oka, abból számos érdekes kérdés következik. Például: jó ötlet-e, hogy a beteg minden orvos-beteg találkozásért fizessen? Nyilván nem, mert ha a háziorvosa elküldi a szakrendelésre, vagy megkéri, hogy egy hét múlva jöjjön vissza felülvizsgálatra, akkor a beteg távolról sem csupán társasági életet kíván élni a rendelőben. Sőt a vizitdíj ezekben az esetekben káros: lehet, hogy vizitdíj hiányában a páciens visszamenne az orvosához, de egy ötszázast már nem ér meg neki, hogy orvosa ellenőrizze, valóban meggyógyult-e, ha jól érzi magát. És mit gondoljunk ez alapján a legújabb ötletről, az ágydíjról, a kórházban tartózkodásért naponta fizetendő 300-500 forintról?
A vizitdíj úgy működik, hogy megnöveli az orvos-beteg találkozások költségét. Ez azonban nem csodaszer. Kissé erős feltétele van annak, hogy képes legyen pontosan elkülöníteni egymástól a fölösleges és a szükséges találkozásokat. "Csupán" arra van szükség, hogy minden ember számára minden fölösleges találkozás kevesebbet érjen egy ötszázasnál, egy hasznos találkozás pedig többet annál. Ez nyilván nem így lesz, és a szükséges orvos-beteg találkozások egy része is el fog maradni. A legfontosabb kérdés: mennyi és milyen szükséges találkozás marad el a vizitdíj miatt?
Ezt persze nem nehéz kitalálni, de annál nehezebb pontosan kiszámolni. Mivel a szegényebb emberek számára ugyanaz az 500 forint sokkal többet jelent, az ő látogatásaik számát jobban csökkenti a vizitdíj, mint mondjuk a középosztályba tartozókét. Mivel az előbbiek általában rosszabb egészségi állapotúak, és kevésbé tájékozottak a betegségek terén, a találkozások elmaradása különösen káros. Ez hatalmas költséggel jár: gondoljunk kieső jövedelmükre, a későbbi orvosi ellátás magasabb költségeire, és a családjuk által elszenvedett veszteségekre. Ez a kár sokkal magasabb lehet Magyarországon, mint mondjuk Németországban, mert nálunk jóval magasabb az abszolút értelemben nagyon alacsony jövedelműek aránya. Ezeknek a hatásoknak a nagysága nem ismert, és persze nem is fog kiderülni az egy hónapos "társadalmi vita" során. Az intézkedés káros hatásai hosszú távon jelentkeznek.
Természetes reakció lehet erre az ellenérvre, hogy jó, akkor a szegényeknek ne kelljen vizitdíjat fizetni. Ezzel egy elvi és egy gyakorlati probléma van. Az elvi az, hogy amennyiben kivonunk mindenkit a szabály alól, aki kevesebbet menne orvoshoz a vizitdíj hatására, akkor az intézkedés nem csökkenti a morális kockázatot. Én például pont ugyanannyit fogok orvoshoz menni, mint eddig. A rengeteg orvos-beteg találkozás nagy részét valószínűleg az idős és a szegény emberek produkálják. A gyakorlati probléma persze az, hogy nem lehet pontosan megmondani, hogy kik a szegények. A nyugdíjasok nagy része nem annyira szegény; az igazán szegények egy része meg nem különböztethető meg a jó helyzetben lévő vállalkozóktól.
Nézzük meg, milyen további érvek szólnak a vizitdíj bevezetése mellett (kevésbé civilizált országokban)! Egy súlyos érv az a 20-30 milliárd forint, amely befolyhat belőle. Ez az összeg persze nem elhanyagolható, de azért nem segíti ki az egészségügyet a pácból: csupán a gyógyszerkassza évi 1500 milliárdra rúg.
A harmadik csoportba az olyan érvek tartoznak, melyek szerint az egészségügy intézményi problémáit orvosolná bizonyos mértékben a vizitdíj. Például csökkentené a hálapénz elterjedtségét (persze csak a háziorvosnak adott hálapénz mennyiségét). Növelné a fogyasztói tudatosságot. Az ágydíj csökkentené azt a jelenséget, hogy a kórházak olyan betegek után is kérnek pénzt, akik nincsenek is a kórházban (persze, ha a nyugdíjasoknak nem kell fizetni, akkor ez a probléma nem oldódik meg). Ezek között vannak jó és tetszetős érvek. De vagyunk egy páran, akiknek úgy rémlik: kormányunk mintha azt ígérte volna, hogy nemsokára egészségügyi reformba kezd. Nem lenne jobb megvárni annak a részleteit, és megnézni, hogy mennyiben illik bele abba a vizitdíj meg az ágydíj? Más és más intézményrendszerben ugyanis egészen különböző érdekeltségek és racionális választások adódhatnak.
A miniszterelnök úr egyetlen érvet osztott meg velünk, amiért támogatja a vizitdíjat: "kialakít egy viszonylag tudatosabb magatartást". Azt hiszem, ez a viszonylag tudatosabb magatartás nemcsak az egészségügyben volna fontos, hanem akkor is, amikor az ilyen fontos kérdésekről gondolkodunk, esetleg döntünk. Ezért a legközelebbi viszontlátásig viszonylag tudatosabb betegeket, tudatos döntéshozókat és rendkívül tudatos társadalmi vitát kívánok!
