Noha a magyar futballközvélemény brazilbarát, bizonyára velem együtt sokan örültek az olasz labdarúgó-válogatott sikerének. Azzal együtt, hogy míg a '82-es győztesek - Rossi, Zoff, Conti, Scirea vagy Gentile - nevére évtizedek múlva is emlékezni fogok, kétséges, hogy a mai olasz csapat összeállítását fel tudom-e majd idézni. S lehet ugyan rajongani a mai vagy a negyedszázad előtti olasz labdarúgókért, de a nagy nemzedéket mégiscsak Schiavio, Meazza vagy Piola neve fémjelzi.
Az olasz amatőrök 1936-ban olimpiát, a profik 1934-ben és 1938-ban világbajnokságot nyertek. A 30-as évek olasz válogatottja a futball történetének egyik legjobbja volt, erejét a korabeli angol csapathoz, a mi Aranycsapatunkhoz vagy a Pelé-féle brazil nemzeti tizenegyhez hasonlíthatjuk. Pedig első válogatott találkozójukat csak 1910-ben rendezték. Ekkor ugyan lelépték a még náluk is szerényebb képességű francia gárdát, ám 1910 és 1914 között 15 mérkőzésen csupán 12 pontot szereztek. 1920 és 1924 között már a megszerezhető pontok 57 százalékát érték él, bár gólarányuk negatív volt, mert a közép-európai klassziscsapatok néha tönkreverték az azzurikat. A 20-as évek második felében viszont mélyreható változások zajlottak le az olasz futballban. Ennek köszönhetően 1934 és 1938 között 31 válogatott mérkőzésen 48 pontot szereztek (77 százalékos teljesítmény), s kétszer annyi gólt rúgtak, mint amennyit kaptak. Példátlan a labdarúgás történetében, hogy egy nemzeti válogatott néhány év alatt így feljavuljon.
Az évszámok is sejtetik, hogy a fasizmus tevékeny szerepet játszott az olasz futball felemelkedésében. A fasiszták, hogy megteremtsék edzett és erős férfiideáljukat, megreformáltak a cserkészettől kezdve a testnevelőtanár-képzésen át a labdarúgásig minden intézményt, amely valamilyen módon a sportoláshoz és az ifjúság testi neveléséhez kötődött. Rudolfo Pezzoli, a Corriera della Sport igazgatója szavaival: "A fascizmus előtt a sport dilettantizmus volt, ma már kötelesség. A fascizmus államosította a sportot: minden téren szigorú központi fegyelem uralkodik." Mint minden totális politikai rendszer, a fasizmus is nagy hangsúlyt fektetett a tömegek sportjára, ennek szervei a fiatalok testedzését, katonai előképzését irányító, a nemzeti hősről elnevezett Balilla, illetve a munkások sportját szervező Dopo Lavoro (a. m. "munka után") voltak. A Balilla az utánpótlásban is fontos szerepet töltött be, futballbajnokságokat rendeztek, és Giuseppe Meazza, az olasz futball kiemelkedő alakja is Balilla-csapatban kezdte pályafutását. Bolognában testnevelési főiskolát alapítottak, s itt építették fel a százezer néző befogadására alkalmas Littorialét.
Természetesen ezek az intézmények önmagukban nem tették lehetővé, hogy az olasz futball felzárkózzon az európai élmezőnyhöz. Ám míg más diktatúrák elutasították a profizmust, és bezárkóztak, vagyis nem engedték közel futballsportjukhoz a külföldieket, addig az olaszok csak az eredményességet tartották szem előtt. Mussolini azt vallotta, ha egy sportoló dicsőséget szerez Olaszországnak, akkor őt nem érdekli, hogy tevékenységéért anyagi juttatást kap - ilyen kijelentést egyetlen XX. századi európai diktátor sem engedett meg magának.
A játékosok és az egyesületek 1924-től teljes szerződési szabadságot élveztek. Az olasz futball dicsősége pedig mindennél fontosabb volt, még az sem számított, ha a sikereket nem "igazi" olaszok érik el. A klubok sorra igazolták a közép-európai labdarúgókat, akiknek köszönhetően látványosan emelkedett a bajnoki mérkőzések színvonala. A külföldiek megtanították futballozni az olaszokat, amikor pedig már nem volt rájuk szükség, finoman kitessékelték őket az országból, 1927-től ugyanis már csak olaszok léphettek pályára az élvonalban. Csak a célok számítottak: az olaszok már tudtak focizni, de jó edzőkre továbbra is szükségük volt. Az 1932/33-as bajnokság 18 csapatából 15-nek volt külföldi trénere, nyolc klubnál dolgozott magyar edző, például 1926 és 1936 között az Inter labdarúgóit kizárólag magyarok oktatták. Sőt Révész Béla és Nagy József személyében magyar szakemberek vezették az ekkoriban alapított tréneriskolát is.
A külföldi játékosok számára is nyitva hagytak azonban egy kiskaput: annak is adtak játékengedélyt, aki igazolta, hogy olasz felmenői vannak. Sok dél-amerikai labdarúgó fedezte fel itáliai gyökereit ekkoriban, több "valódi olasz", illetve "oriundi" (nem olasz származású, de nevét meghamisító dél-amerikai labdarúgó) állampolgárságot is kapott. Luisito Monti például 1928-ban igazolt a Juventushoz (ahol öt dél-amerikai labdarúgó is szerepelt), 1930-ban argentinként világbajnoki ezüstérmet, 1934-ben olaszként aranyérmet szerzett.
A külföldi edzőkön és a dél-amerikai játékosokon kívül még egy tényezőnek köszönhette az olasz csapat, hogy egy évtizeden át a világ legjobbja lehetett: ekkor alakult ki a sokak által elátkozott, máig élő játékstílusuk. A 60-as években az Internél edzősködő Helenio Herrera által kitalált cattenaccio (vagyis a totális védekezés) ugyanis nem volt előzmény nélküli. A 20-as évek végén Közép-Európában még gúlarendszerben játszottak, azaz két hátvéddel, három középpályással és öt csatárral álltak fel a csapatok. Az olaszoknál elterjedt rendszer alapja a védekezés, az emberfogás és területvédekezés sajátos ötvözete volt. Kettős védelmi sort húztak a kapu elé, a három középpályás fogta az ellenfél középcsatárát és a két szélsőt, a két hátvéd pedig területvédekezéssel a három középpályás mögötti sávot biztosította. Az öt támadóból a két összekötő csatár visszaállt a középpályára, a center és a két szélsőcsatár pedig előrehúzódott. Ha a középpályán labdát szereztek, hosszú indítással szöktették valamelyik támadót, így néhány elfutással meg tudták verni ellenfelüket. S mennyire volt sikeres ez a taktika? 1924-ben még 7-1-re vertük az olaszokat, 1925 és 1953 között viszont egyszer sem tudtunk győzni, a villámgyors olasz kontrákkal nem tudott mit kezdeni a magyar védelemÉ
Amikor a mai, fegyelmezett védőmunkára épülő olasz válogatott játszik, mintha a régi sikeredző, Vittorio Pozzo szövetségi kapitány fiait látnánk a pályán. Olyan céltudatosság jellemzi az olaszok játékát, amely a mediterrán Európában példa nélküli. A mindig "szépen játszó" portugál válogatottnak nincsenek számottevő eredményei. A spanyolok minden tornán győzelmi reményekkel indulnak, de már a legjobb négy közé sem szoktak eljutni. A Platini-korszak óta a franciák is csak az utóbbi évtizedben könyvelhettek el sikereket. Az olaszok jelszava a biztonság és a hatékonyság: ez az egyetlen dél-európai válogatott, amelyik mindig a látványos játék elé helyezi az eredményességet. E tulajdonságáért szerethető az olasz futball, amely negyedik világbajnoki címével a labdarúgás történetének legsikeresebb európai válogatottja.
